Legendák, szájhagyományok a székelységről

Mit mond a székelységről a Tudomány?

Jóllehet a székelyekről szóló irodalom hatalmas, minden józanul gondolkodó magyar ember megdöbben, ha végigfut a magyar történettudomány eddigi "eredményein". Arra a kérdésre ugyanis: kik a székelyek? a következő válaszokat olvashatja: gepida szolgák maradványai, kitelepített határőrök, hadifoglyok maradékai, kazáriai kabarok, bitang besenyők, elmagyarosodott bolgár-török eszkilek. Lehetséges ez? Józan ésszel felfogható ez?
    A szegedi Kristó Gyula 1996-os könyvében határozottan kijelenti, a székelyek eredetileg török nyelvet beszéltek, akik csak a IX. században csatlakoztak a magyarokhoz s feltehetően a X. században már tudtak /egy kicsikét/ magyarul is?!
A legújabb kutatások is figyelembe véve, négy elképzelés lehetséges eredetük kérdésében. Az első szerint a székelyek kezdetektől fogva magyarok voltak, akik a magyar királynak nyújtott katonai szolgálat fejében kapták kiváltságaikat. Így különálló elnevezésük tehát nem abból ered, hogy egy másik népként, hanem abból, hogy egy különálló foglalkozást folytatókként kezelték őket. A második elképzelés szerint a székelyek valójában a honfoglalásunk előtt öt évszázaddal, vagyis 400 körül, a Kárpát-medencébe érkező hunok leszármazottaival azonosak. Ezt a felfogást Anonymus említi először, gesztájában, és maga a székelység nagy része is átvette. A harmadik felfogás szerint a székelyek eredendően egy másik népet alkottak, akik még a honfoglalást megelőzően csatlakoztak a magyarokhoz türk segédnépekként. Később a kalandozó magyarok elő és utóvédjét alkották. Végül a negyedik elképzelés László Gyulához kapcsolódik, aki a kettős honfoglalás elmélete szerint a 670 körül a Kárpát-medencébe érkező griffes-indás motívumokat használó népcsoprttal azonosítja őket.
   1987-ben végre megjelent három vaskos kötetben Erdély története, ám a székelyekről mindösszesen négy oldalnyi szöveg szól! Az is tele bizonytalansággal és kérdőjeles sejttetésekkel.
   A hivatalos mérvadó álláspont szerint a török eredetű, idegen népcsoport csatlakozott katonai népcsoport volt, akiket, mint határőröket telepítettek az ország széleire, a gyepükre. Így kerültek a keleti határvidékre is, majd a Kárpátok rengetegeinek meghódításával és az erdélyi szászok betelepítése (1224) után kezdték birtokba venni a mai Székelyföldet a különböző helyekről áttelepített székely népcsoportok. Ez az elmélet első pillantásra meggyőzően hangzik, ámde nyomban hiteltelenné válik, ha figyelembe vesszük a székelység hun hagyományait, egyedülálló kiváltságait, magában álló szervezetét,az erdélyi régészeti leletanyagot, illetve a székely-magyar rovásírást, és az embertani adatokat. .

Legendák, szájhagyományok a székelységről

Atilla halála után a hun birodalom népei pártokra szakadtak s fiai az örökség felett egymással harcba keve-redtek. A hun törzsek Csaba királyfival tartottak, aki Atillának Honorius görög császár leányától származott fia volt. A germán fajú hun alattvalók azonban a német Krimhildtől született Aladár mellé állottak, a ravasz Detre (veronai Ditrik) bujtogatására. Az első ütközetben Csaba győzött, de a második csatában, mely Sicambria (Óbuda) vidékén két hétig folyt, Csaba hadát úgy szétverték, hogy a hunokból igen kevesen maradtak. Csaba tizenötezer hunnal Görögországba Honoriushoz futott, de onnan nemsokára visszament Scythiába atyafiaihoz, kiket aztán arra buzdított, hogy menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.
   Maradt volt még a hunokból, - írja a hun krónika - háromezer ember, kik a «krimhildi» csatából futással menekültek, kik is félvén a nyugati nemzetektől, Árpád idejéig a Csiglamezőn maradtak s ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a hunok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthénia határszélein eléjük menének s Pannoniát együtt meghódítván, abban részt nyertek, de nem a pannóniai síkon, hanem a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. Ahonnan a köznép ma is azt mondja példabeszédben: akkor térj meg, - mondják a távozónak - mikor Csaba Görögországból. Azt is beszélik, hogy ez a Csaba Attilának Honorius görög császár leányá-tól született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén aztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiságával bejőve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában maradt atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége.
   Csaba királyfi emlékezete hagyományos kegyeletben maradt fenn késő századok folyamán a székelyeknél. Az ő és vitézei serege lett őrszelleme és végső reménysége a székely népnek. A monda szerint, midőn a székelyeket nagy veszély fenyegeti, segélyökre Csaba királyfi seregével alászáll a mennyégből a Hadak útján (a csillagok Tejútján), melynek sok ezernyi csillagserege az ő lovaik ezüst patkószegeitől csillog.
   A hun krónika úgy tudta, hogy a székelyek Attila hunjai töredékének a régi Pannonia valamely vidékén (az ismeretlen Csiglamezőn) maradt ivadékai, kik midőn meghallották, hogy a magyarok új honfoglalás céljából közelednek, Ruthénia határszélére eléjük mentek, hozzájuk csatlakoztak, a honfoglalásban nekik segítettek, s aztán Erdély határszélén kaptak osztályrészt.

Krónikák, feljegyzések a székelyekről

    Forrásaink 1116-ban említik először e népességet. A XIV. századi krónika-kompozíció 153. fejezetében olvasható híradás szerint II. István, az Olsava folyó mentén lezajlott cseh-magyar összecsapás alkalmával, székely és besenyő íjászokat küldött az ellenfél táborának közelébe. „Látták a csehek, hogy íjászok jönnek, bizony azt hitték, igaz, amit hallottak: megtámadták az íjászokat. A hitvány besenyők és székelyek seb nélkül futamodtak a király táboráig.” Nagyon hasonlatos ehhez a részlethez az az epizód, melyet a 165. caput beszél el, II. Géza és Jasomirgott Henrik 1146-os, Fischa menti csatájának leírásakor. „A rossz besenyők és a hitvány székelyek valamennyien egyszerre megfutamodtak, mint birkák a farkasok elől; szokás szerint ugyanis ők jártak a magyar hadsorok előtt." ”
    A magyar krónikák közül Anonymus azt írta, hogy Ösbő és Velek Mén-Marót ellen indultak hadba, a Bődi-révnél áthajóztak a Tiszán, innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik korábban Atilla király népe voltak békés szándékkal elébe jöttek. Fiaikat önként kezesekül adták Árpádnak és első hadrendként indultak harcba. A székelyek és a magyarok sok embert lenyilaztak. Azt is leszögezi, hogy a Kárpát-medence Atilla birodalma volt s így Álmos jogos öröksége.
    Kézai Simon azt mondja: Megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek (non Hunnos, sed Zaculos) nevezték. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruthenia határánál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a blakokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket.
    A csíki székely krónika szerint a székelyek Atilla hunjainak leszármazottjai, a főemberük fő rabonbán nevet viselte, aki egyben főbíró is volt. Ez alatt voltak a rabonbánok, a gyulák és a harkászok. Árpád kortársát Zandirhamnak hívták. Az a tény, hogy a székely nemek és ágak neveit csak 1798 és 1802 között tették közzé, ugyanakkor itt már szerepelnek, arra mutat, hogy voltak ősi iratok, amelyeket felhasználtak, az anyag 153 ősi okiratról beszél.
Ibn Ruszta, Gardizi és El-Bakr arab írók egybehangzóan említenek a IX. századi etelközi magyarok szomszédságában egy szkl-bolgár nevű népet (a magyarok a besenyők és szkl-bolgárok között laknak, tehát e szkl-bolgárok Kárpát-medenceiek!). Ibn Ruszta szerint: "A besenyők országa és a szkl-bolgárok országa között a magyarok határai közül az első van. A magyar pedig a turkok egy fajtája. Vezérük 20 000 lovassal vonul ki. ... Országuk nagy, egyik határa eléri a Fekete-tengert." Gardizi változatában: "A bolgárok országa és a szkl-ek között, akik szintén bolgárok, van a magyarok országa." El-Bakr szerint pedig: "Megemlékezés a magyarok országáról: ... a besenyők országa és a Bulgáriához tartozó SZKL (Ask.l) vidéke között laknak." A szkl-bolgárok pedig ez esetben egy, a IX. században a Kárpát-medencében élő népcsoport. Szóval akár tetszik egyeseknek, akár nem, a szkl-bolgárok bizony székelyek! Más kérdés, hogy Gardizi miért nevezi őket bolgároknak (ha egyszer máig töretlenül magyar nyelvűek).
   A székelyek - éppúgy mint a magyarok - Szkítiából, a szakák, dahák, madák földjéről és népéből, a fehér hunok birodalmából származnak, s ugyanazon anyanyelv az örökségük. Sőt igencsak valószínű, hogy a perzsa átírásban fönnmaradt szaka népnév eredetije a székely nevezetben élt tovább, hasonlóan a mada népnévé a magyarban. Mindkét nép a Kaukázuson áttörve Dél-Oroszországba, majd végül a Kárpát-medencébe jutott. A székelyek az V., VI. vagy VII. században, a magyarok nagyobbik része pedig vagy a VII. század közepén, vagy a IX. század végén, vagy pedig mindkét alkalommal jelentős népességgel.

A székelyek nyelvemlékei, nyelv földrajz

A földet benépesítő ember minden korban és minden módon nyomot hagy maga után. Ezek a nyomok részben a föld alá kerülnek (régészet), részben a környezetünk elnevezéseiben rögzülnek (helynevek, földrajzi nevek), részben a továbbélő nemzedékek írásműveiben, nyelvében, nevében, antropológiájában és génrendszerében rögzülnek.
Kezdjük a földrajzi nevekkel. Erdély neve magyar, Erdély román neve is magyar eredetű: Ardeal, Erdély germán neve a magyar Hétvár tükörfordítása: Siebenbürgen, Erdőelve, Erdő-elő, Erdőn-túli - Trans Sylvania. Magyarország felől nézve! A legősibb erdélyi helynevek száma 1400-ig 2056, ebből mindössze 102 szláv, néhány német és csak másfél tucat román, a többi színmagyar: Aranyos, Lápos, Szilágy, Sajó, Almás, Kapus, Eg-regy, Sebes, Nádas, Árpás, etc.. A Szamos, a Maros, Terces, az Olt, az Ompoly szerepel már az antik forrásokban is, de nem latin eredetűek, amint bőszen hirdetik, hanem szkíta koriak vagy még régebbiek.
    Akik itt éltek, a kezdetektől magyarul beszéltek, mert más eredetű korai helynevek nincsenek! Török eredetű helynév egyetlen egy volna: a talányos Küküllőn (kükül-jó) kívül (kökényest jelentenek a csigla, (vö. Csögle!), ha igaz. Ez állítólag bekerített, megerősített helyet jelentene. Egyetlen egy szó alapján szabad-e török eredetről beszélni?
Az itt élők tehát nem lehettek török eredetűek és török nyelvűek. A székelység a legősibb, a legszebb magyar nyelvet beszélte és beszéli (isten tudja csak meddig), amely két fő és 4-5 kisebb nyelvjárásra oszlik, de ezek mindegyike teljesen azonos a megfelelő, többi magyar nyelvjárással. S csak olyan török eredetű szavak vannak a székelyeknél, amelyek megvannak a többi magyar vidéken is.
    Maga a székely szó máig sem kifogástalanul megmagyarázott, ez igaz. A latin siculus kései megjelenésű (Xll. századi: 1116, 1146), bár már 108-ból ismerünk szikül alakot. Általánosan elfogadott manapság, hogy a török szikil szóból vezessék le a székelyt és a siculus-t, ám ez az etimológia annak a következménye, hogy mindenáron idegen néprészként kívánják tárgyalni a székelyeket. Ez a sikil azt jelentené, hogy "a herceg népe", "a királyfi népe". Csakhogy a szikil elírás, a helyes silik helyett. Ez a névmagyarázat tehát elesett. De miért is kellene minden szavunkat idegen nyelvből megmagyarázni? Miért nem a magyar nyelvből indulunk ki mindig, elsőként. A székely szóban benne van a szék és a hely szavunk. A szék állandó lakóhelyet, szállást jelent, s a székhelyiből alakulhatott a székely, amely a latinizáció következtében, a szkíta eredetre utalva, lett sicul, Zacul s nem fordítva.
    Rendkívül nyomós érvként figyelembe kell venni, hogy az erdélyi helynevek tete-mes része megtalálható a magyar nyelvterület más részein is. Például: Csík, a Buda mel-letti Csík-hegyeknél, a Fejér megyei Csikváron, a Nagytarcsa régi nevében: Csíktarcsa. Ugyanez látható Buda esetében is. De sorolhatnánk tovább: Vargyas, Homoród, Csögle, Almás, Egregy, Bánd, Kolozs, Székely, Kapus, Rába, Torja, Bő, Csorna, Csicsai, etc.
De a székelyföldi Sebes, Orbó, Kézd, Telegd megvan Biharban. Mit jelent ez? Azt, hogy eredetileg az egész Kárpát-medencét kitöltő magyar etnikum szerves része volt a székelység! Azért találkozunk a Vág folyó menti székelyekkel, a bihari székelyekkel, a baranyai nagyvátyi székelyekkel, a szabolcsiakkal. Ámde akkor miért különülnek el mégis a többségi magyaroktól?
    Ma már nem tartható az a tudományoskodó vélekedés, okoskodás, hogy a széke-lyek széttelepített magyarországi határőrök voltak, akik a XI. század után kerültek csak Erdélybe, sem az a döbbenetesen primitív elmélet, miszerint elmagyarosodott törökök lettek volna, elsősorban arra hivatkozva, hogy a rovásbetűs írásuk is török eredetű, hanem a nyelvi forrásokból kiindulva meg kell fogalmaznunk azt a tételt, hogy a székelynek nevezett népesség egy régtől a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség, amely népcsoport a Kr.sz. előtti VII-VI. századtól (vagy régebbről) folyamatosan jelen volt a Kárpát-medencében, sőt nemcsak jelen volt, de be is töltötte azt. Úgyhogy nem azért egyezik meg a nyelvjárásuk az ország különböző területeivel, mert innen-onnan széttelepített emberek voltak, hanem azért, mert egykor régen a székelyek ősi és legszebben megmaradt nyelve volt a magyar nyelv s a székelyek ősi szervezete és szabadsága volt a magyarság egészének a jogállása, amelyet - feltehetően - az avarkor végén csak úgy tudtak megmenteni, hogy az Erdélyi-medencében egy zárt (jórészben magashegyi) települési tömböt hoztak létre s "magukba zárkóztak". Ezért jöttek létre meglepő azonosságok és kapcsolatok például a Vas vármegyei Őrség és a Székelyföld között. Megegyeznek például a családnevek: Seper, Bedőcs, Bakra, Zámbó,Imre, Bertha, Unyom, Csiba, Koronka, Lázár, Benedek, de egyéb nyelvi azonosságok is vannak. A barázdabillegetőnek a székelyeknél leányka-madár a neve, az Őrségben leányka-ficuka. A pacsirtának a Csíkban és a moldvai csángóknál szántóka a neve, Vas megyében szántó pityer, a szitakötőt Székelyföldön és Vasban egyaránt kígyópásztornak mondják, az őrségben és Háromszékben a kecskedarázsnak szakadik a neve. A székelyföldi helynevek közül 93 név 194 esetben fordul elő másutt. A magyar királyság területén évszázadok alatt felszámolódtak az ősi hagyományok, ezért vált el a fejlődés iránya s nem azért, mert a székelység idegen etnikum lett volna. Az avarkori lakosság volt ez, akik mellé jöttek Árpád magyarjai, akik között lehettek s voltak is török nyelvűek, ám annak a fel tevésnek nincs alapja, hogy Álmos és Árpád vezette nép egészében törökül beszélt volna. Hasonlóan a székelyekhez, a besenyők és a kazáriai kabarok sem török nyelvűek voltak, ám ők nem tudták integritásukat megőrizni. Nem nyomós érv az, hogy a XlI. századig nincs írott forrásadatunk a székelyekről, hiszen számos esetben igazolta a régészet, hogy az első megmaradt írott említés nem az adott népesség, az adott település, az adott vár, az adott út, etc. létrejöttének ideje!

Csaba királyfi

Csaba királyfi személye a székelytörténelem talán legnagyobb talánya. A legenda szerint Csaba Atilla fia volt. Csakhogy Atilla király mindhárom fiának nevét ponto-san tudjuk: Dengezik, Irnik Ellák. Akkor honnét ered ez mélyen élő hagyomány?
    Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták.
    Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak. Feltűnő az is, hogy egyetlen "Atilla" helységnevünk sem volt a múlt-ban sem. Az is megjegyzésre méltó, hogy "csaba" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható.
    László Gyulának egy rendkívül érdekes fejtegetése van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. Ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akár-melyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van.
    Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján felvethető a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba. A szumirban megvan a "kál" szó, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószí-nű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megvannak az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavak is, felvetődik a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között. A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai.
    A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös"
    Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. Őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai.
    Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Atilla harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 között élt. Valóságos személy volt, aki bátyja halála után (491) átvette és újraszervezte azt, ami nagynevű apjuk örökségéből megmaradt. Bizánci krónikák "Chabad" -nak is említik.
A második Csaba Kurt onogur fejedelem, valószínűleg legkisebbik fia, aki a kazárokkal vívott sikertelen háború vége felé, 679-ben, a bátyjának, Iszperiknek vezetése alatt a Balkánra vándorolt "bolgárok" elvonulása után (678) egy évvel, néhány törzzsel szintén cserben hagyja legidősebb bátyjukat, Bat-Bajánt, és logikus, de vitatott feltevés szerint a Kárpát-térbe költözik; ahol a medence keleti részén - Erdélyben - az avar birodalom keretében helyezkedik el. Ez a Csaba a székelyek Csabája, akinek alakját a népemlékezet talán Attila fiával cserélte össze. Ennek a Csabának, akire, mint Kuvrat király legkisebb fiára az óbolgár hagyományok is emlékeznek, bizánci kútfő őrizte meg - szörnyen eltorzítva - a valódi nevét (Kotragos). Kr. u. 660 körül születhetett és fiatalon tűnt el serégével együtt, valami balsikerű hadivállalkozás során.
A harmadik csaba Ügek dentu-magyariai fejedelem nagyapja a mi Csabánk, aki az eddigiek logikája szerint szintén a "harmadik" fia lehetett apjának, akinek valóságos nevét azonban nem ismerjük. Ennek a Csabának Kr. u. 739 előtt kellett születnie.

Avar kapcsolat

A székelyek mindig is a legtisztább magyar nyelvet beszélték. Ha törökök lettek volna, akkor - nagy tömbben élvén - megőrizték volna a magyarnál sokkal egyszerűbb török nyelvüket. Pláne, ha tudjuk, hogy a XIII. századtól kezdve folyamatosan a székelyek közvetlen szomszédságát mindinkább nem magyar, hanem német, oláh és török nyelvű népek foglalták el, s a székelység a legutóbbi időkig nem keveredett még a magyarokkal sem! De Székelyföldön még csak nyoma sincs a törökségnek. Sőt inkább a székelyek az egyik legarchaikusabb magyar nyelvet beszélik. Sőt mi több: a székely helynevek, ha lehet mondani, a magyarországiaknál is magyarabbul hangzanak a mai fül számára. Vegyünk például mintát egymással szomszédos magyarországi ill. székelyföldi falvakból: Bölcske, Madocsa, Harta, Pataj, Kömlőd, Ordas, Paks, Géderlak illetve Illyésmező, Parajd, Sófalva, Pálpataka, Korond, Kalonda, Firtosváralja, Farkaslaka, Kecset. Mindkét mintában van azonnal érthető és nem elsőre érthető név is; de szembetűnő, hogy a székely helynevek között sokkal nagyobb a mai beszélt nyelven érthető nevek aránya, mint a magyarországiak között (a választás véletlenszerűségét a helyek szomszédos voltával igyekeztünk biztosítani). Nyugodtan kimondhatjuk hát, hogy a székelyek soha nem voltak török nyelvűek.
    Ettől független dolog az, hogy a székelység a hétmagyartól független politikai képlet volt, s ez a függetlenség jogilag 1848-ig fent is állt. A magyar királyok pedig Székelyföldnek nem adtak volna külön jogokat - éppen az ősfoglalásra hivatkozva! - ha az ősfoglalásnak nem lett volna alapja. A honfoglalás utáni legkorábbi magyarországi írásos források a székelyeket, kunokat, besenyőket mindig egymás mellett említik, mint külön politikai képleteket. Tehát a székelység a magyaroktól különálló, de a magyarokéval egyező nyelvű testvérnép volt kezdettől fogva, akik a honfoglaló magyaroknál már sokkal korábban a Kárpát-medencében éltek. .
    A székelyeknek volt egy Kövér-fiai nevű ága, s nagy bizonyossággal mondható, hogy e név a 600 körül fennállott Donvidéki Onogoria utolsó kagánjának, Kuvratnak fiáról, Küverről vette eredetét. Márpedig Küver népe már a VII. században a Kárpát-medencébe vonul, míg Árpád népe még a IX. században is attól keletre tartózkodik; tehát a székelység e nyom alapján is a hétmagyaron kívüli képlet. Az 1848 előtti krónikákban és jogi szövegekben egyébként is a nemes székely nemzet mindig megkülönböztetve szerepel a nemes magyar nemzettől. (S míg a magyar nemzet fogalmába jobbára csak a nemeseket értették bele, addig a székely nemzetbe a legkisebb székely is beletartozott! A székelyek között nem volt jobbágyság. Sőt egy székely közmondás szerint nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten.)
    A köztudatban az él, hogy a nincs olyan honfoglalás előtti külföldi kútfőadat, amely a székelyeket a Kárpát-medencében saját nevükön említené. Pedig hát dehogyis nincs. Ibn Ruszta, Gardizi és El-Bakr arab írók egybehangzóan említenek a IX. századi etelközi magyarok szomszédságában egy szkl-bolgár nevű népet (a magyarok a besenyők és szkl-bolgárok között laknak, tehát e szkl-bolgárok Kárpát-medenceiek!). A hivatalos történészek nagyobbik része az őket említő mondatokat a baskírokra és volgai bolgárokra érti.
    Ibn Ruszta szerint: "A besenyők országa és a szkl-bolgárok országa között a magyarok határai közül az első van. A magyar pedig a turkok egy fajtája. Vezérük 20 000 lovassal vonul ki. ... Országuk nagy, egyik határa eléri a Fekete-tengert." Gardizi változatában: "A bolgárok országa és a szkl-ek között, akik szintén bolgárok, van a magyarok országa." El-Bakr szerint pedig: "Megemlékezés a magyarok országáról: ... a besenyők országa és a Bulgáriához tartozó SZKL (Ask.l) vidéke között laknak."
    E legutóbbi idézetben elejétől fogva az etelközi magyarokról van szó. Tehát Baskíria szóba sem jöhet. Másrészt Bulgáriát is egy olyan országként említi, amelynek fennhatósága más vidékekre is kiterjed. Tehát ez sem lehet a volgamenti Bolgárország, mert erről külön emlékezik meg ugyanezen töredékben, mondván, hogy "kisszámúak, mintegy ötszáz család." Tehát mindenképpen a magyar-bolgár, és nem a baskír-volgai bolgár szomszédságról van e helyeken említés. A szkl-bolgárok pedig ez esetben egy, a IX. században a Kárpát-medencében élő népcsoport. Szóval akár tetszik egyeseknek, akár nem, a szkl-bolgárok bizony székelyek! A székelyek - éppúgy mint a magyarok - Szkítiából, a szakák, dahák, madák földjéről és népéből, a fehér hunok birodalmából származnak, s ugyanazon anyanyelv az örökségük. Sőt igencsak valószínű, hogy a perzsa átírásban fönnmaradt szaka népnév eredetije a székely nevezetben élt tovább, hasonlóan a mada népnévé a magyarban. Mindkét nép a Kaukázuson áttörve Dél-Oroszországba, majd végül a Kárpát-medencébe jutott. A székelyek az V., VI. vagy VII. században, a magyarok nagyobbik része pedig vagy a VII. század közepén, vagy a IX. század végén, vagy pedig mindkét alkalommal jelentős népességgel.

Székely rovás

Ma már egészen világos, hogy a magyar-székely rovásbetűs írás nem a VIII. század után keletkezett, hanem sokezer esztendős múltra tekint vissza s éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Ezt használták a szkíták, a húnok, az avarok is.
    Mielőtt őseink a Kárpát-medencébe érkeztek, már rendelkeztek saját írással. Ezt hívjuk magyar rovásírásnak. A rovásírás története jóval a honfoglalás előtt kezdődött, és helyenként még néhány száz éve is használták. A kereszténység felvételével mint "pogány" emléket üldözték, egy törvény értelmében a rovásírásos emlékeket begyűjtötték, elpusz-tították, az írástudókat pedig kötelezték a latin betűs írás használatára. Mivel a kora középkorban az írástudók főleg latinul fogalmaztak, az új írást pedig még nem igazították a magyar nyelv sajátosságaihoz, a társadalom alsóbb rétegeiben tovább élt a rovásírás.
    Mint az írás neve jelzi, azt "rótták", főleg fára botra, esetleg kőre. Az íráshordozó anyagok természetéből ered az írás szögletes formája és gyorsírás jellege. Az írás irányultsága (jobbról balra) abból fakad, hogy a botra írás során a botot bal kézzel fog-ták, és jobb kézzel haladtak balra. A magyar rovásírás jól tükrözi nyelvünk jellegzetességeit, és széleskörű használata óta eltelt mintegy egy évezred ellenére is kiválóan alkalmas a hangzó beszéd lejegyzésére. A jelek szerint a magyar rovásírás az utóbbi években újra reneszánszát éli, és mind többen tanulják meg.
    A hon visszafoglalásának 1100. évfordulója alkalmából eddig a sajtóban, rádióban, televízióban elhangzott értekezések, tudományos fejtegetések őstörténetünket általában nem a valóságnak megfelelően mutatják be. Csupán honfoglalásról beszélnek, mintha Árpád bejövetele előtt itt sem magyar nyelvet beszélő, sem rokon népek nem éltek volna, és ezzel kapcsolatban krónikáinkat is csak legendáknak minősítik, holott a krónikák szerint is Árpád magyarjai hívására jöttek vissza a Kárpát-medencébe. Itt lenne az ideje annak, hogy véget érjenek azon Bach-korszakbeli hazugságok, melyek kizárólag osztrák érdekeket szolgáltak: hogy árpád magyarjai műveletlen, írástudatlan nomádok voltak, akik nyereg alatt puhított húst ettek, mintha a tüzet sem ismerték volna. Ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal árasztották el a Nyugatot, ezt tanították iskoláinkban nemzedékről nemzedékre. Az igazság pedig az, hogy olyan ősi írása van a magyarságnak, melynek jelei szoros kapcsolatban vannak valamennyi ókori írással. (...) A magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumér képírásból és egyiptomi képírásból fejlődött ki. Számos bibliai történet színhelye az Éden kertje, Nimród, a nagy vadász alapította Ninive. A sumérok voltak az elsők, akik a képírásból a folyamatos gondolatok lejegyzésére fogalomírást alkottak. A különböző elvont fogalmakat, igéket, érzelmeket összetett képjelekkel azaz ideogrammákkal fejezték ki. Mivel a sumér is ragozó nyelv volt mint a magyar, ezért a ragokat, képzőket megfelelő szótagjelekkel fejezték ki, amelyekben már benne voltak a megfelelő magánhangzók is. Ebből fejlődött ki az ékírás, majd a betűírás, melyek közül az álló kereszt egyedül a magyar rovásban is D hangértékű, a hal írásos képjeléből lett a H jel, mely a magyarban is H hangértékű, jelentése a sumérban "ha", mely azonos a hal szavunkkal.
Karnak város templomának egyik hieroglif felirata Campbell angol kutató szerint a következő: III. Thotmesz fáraó uralkodása idején birodalma területén magharok is éltek, a hettitákkal együtt harcoltak és bizonyságul Arad, Árpád, és Maghar városokat említi. Campbell szerint a magharok alatt magyarokat kell érteni, valószínű szabír magyarokat. Ez az időpont Kr.e.1500 körül lehetett, amikor is föníciaiak az egyiptomi képírásból, elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a rovásírást, az első betűírást. Galánthay Tivadar orientalista 1914-ben táblázatban mutatja ki az egyiptomiból kifejlődő rovásírásokat, különös tekintettel a magyar rovásírásnak az egyiptomi és a föníciai rovásírásokkal való szoros kapcsolatára. Tekintettel arra, hogy a magyar rovásírásnak az összes rovásírások közül a föníciaival van a legszorosabb kapcsolata (50%), azt bizonyítja, hogy a szabír magyarok révén az ősforrásnál mi is ott voltunk.
Az írástörténetnek két bölcsője van, a Kárpát-medence és a Közel-kelet, Mezopotámia központtal. Az írástörténetben igen fontos szerepet játszik a Kárpát-medence ősi íráskultúrája, elsősorban az erdélyi tatárlakai és tordosi ókori írásokkal.

Tatárlaka, Tordos

Az erdélyi Tatárlakán 1961-ben N. Vlassa kolozsvári régész hamuval telt gödör fenekén 26 agyagszobrocskát, 2 kofigurát egy tengeri kagylóból készült karperecet, két rajzos agyagtáblácskát és egy képírásos agyagkorongot talált. Vlassa észrevette, hogy a jelek feltűnően hasonlítanak a Kr.e. IV. évezred végének sumér képírására. A leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, mivel a C14 radiokarbonvizsgálatok szerint 6500 év körüli írások, melyek az eddig legrégibbnek tartott mezopotámiai Uruk városából előkerült sumér írásnál mintegy ezer évvel korábbiak. A vizsgálatok szerint a korong helyi homokos agyagból készült, és a jelek bekarcolása után került kiégetésre.
    A korongot egy vízszintes és egy függőleges átló négy mezőre osztja. Minden mezőben képjelek láthatók. A korong az átlókkal a magyar rovásírás egyik F jelváltozatát ábrázolja, mely nem más, mint a "napforgó" ősi írásos képjele. Feltűnő, hogy a négy részre osztott korong 10 képjele közül 6 a magyar rovásírás jelével alakilag megegyezik. Ezek: Z, Ny, Gy, B felett fekvő alakban a P, a karika rovásírásunk egyik Ly jelváltozata. Ezen jelek a sumér képírásban mind megtalálhatók. A kettős kereszt a magyar Gy, kiscímerünkben a gyulák (vezéri méltóság) névmonogramja. A sumér címerben a jogarnak, fából készült uralkodói botnak írásos képjele, jelentése Pa. Nem véletlen, hogy a két címer jelábrázolása, azaz történeti mondanivalója azonos.

    A Kárpát-medence ősi írásbeliségének másik fontos bizonyítéka az első magyar régésznő Torma Zsófia által 1857-ben a Tatárlakától kb. 20 km-re levő Tordos határában talált írásos agyag korongocskák és cserépdarabok. A kb. 11000 db, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredék és korongocska, amelyekben különböző ábrák és írásnak tűnő jelek is láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is találhatók, melyek közül több, mint tíz a magyar rovásírás jeleivel alakilag is megegyezik. A tordosihoz hasonló írás nyomaira bukkantak a régészek a Balkán térségben is, így Karanovoban, Sitovoban, Vincán, Gardisnicában. Ezek a leletek a tordosi íráskultúra egyenes folytatásai. A leletanyaggal több neves írástörténész is foglalkozott, egyértelműen megállapítva a krétai-mezopotámiai kapcsolatokat.

Daha várak

Mind a történettudomány, mind közgondolkodás dák várak megnevezéssel említi Erdély és Székelyföld azon várait, várromjait, amelyeknek mind keletkezéséről, építőiről, rendeltetéséről nagyon hézagos adatokkal, illetve régészeti leletekkel rendelkezünk. Elöljáróban két tényt szükséges tisztázni: a magyarországi finnugorista történetírók zsigerből, már-már azt kell mondani, genetikusan kódolva, írtóznak minden olyan felvetéstől, elutasítanak minden olyan lehetőséget, amely bármi módon az Ural környékéről más irányba terelné a magyarság eredetét, vagy rokoni kapcsolatait. A másik tény, hogy 1920 óta Erdély földjén a román politikai és kultúrális hatalom a dáko-román vízión kívül elutasított minden egyéb irányú vizsgálódási, kutatási lehetőséget.
    Hogy a daha várakkal kapcsolatos feltételezést megértsük, először lássuk az ismert, tényszerű, bizonyítható adatokat a dahákkal - a dák elnevezés a daha latinosított, romanizált alakja - kapcsolatban. .
    Hérodotosz korában Erdélyben egészen a Tiszáig trák fajú népek laktak, azontúl pedig, s főleg a Dunától nyugatra, kelta népek. Eleinte vegyesen fordulnak elő a görög forrásokban a geta és a dák népek nevei. A geták csakhamar eltűnnek és Erdély lakosai gyanánt egyedül a dákokat emlegetik a történeti források. Az első törzsfőnök, aki őket egyesítette, Burebista, vagy Burvista nevű királyuk volt.
    Burebista vagy Burvista egységes birodalma nem tartott sokáig. Halála után birodalmát négy részre osztották fel maguk között a diadalmas törzsfőnökök. Burebista dák birodalma meglehetősen kellemetlen szomszédja volt Rómának, amelyben akkor a főhatalom Julius Caesar kezében volt. Bár Caesar el volt foglalva Gallia elfoglalásával, mégsem nézte türelmesen Burebistának a Balkán félszigetre való beütéseit. A győzelmes pharsalosi ütközet után Publius Vatinius nevű tábornokát küldötte Burebista ellen. Vatiniust a dákok azonban legyőzték. A rómaiak és dákok további harcának az vetette végét, hogy úgy Caesar, mint Burebista orgyilkosság áldozatai lettek.
    Krisztus után 10-ben ismét kenyértörésre került a sor a rómaiak és a dákok között, a rómaiakra nézve ismét félelemessé azonban csak mintegy 80-90 évvel később lettek, Domitianus uralkodása alatt.
Domitianus ellenük Cornelius Fuscust küldötte, aki a dákokkal harcolva nemcsak az ütközetet, hanem életét is elvesztette. Utódának, Calpurnius Tettius Julianusnak sikerült Tapaenál - a mai Bánságban rendkívül véres csatában a dákokat megverni. Békét ajánlott Decebalusnak, aki azt örömmel elfogadta, mert előnyösebb békét a rómaiakkal győzelem esetén sem köthetett volna. Egyetlen követelése Domitianusnak az volt, hogy a rómaiaktól szerzett hadizsákmányt és foglyokat adja ki. Decebalus e kívánságot örömest teljesítette, mert viszonzásul Domitianustól évi pénzbeli ajándékot kapott, sőt Domitianus ezenfelül megígérte, hogy Rómából mindenféle mesterembert küld Decebalushoz, hogy azok a dákok erdélyi várainak építkezéseinél segítségére legyenek.
    Decebalus nem sokáig uralkodhatott nyugodtan. Krisztus után 98-ban Trai-anus lett római császárrá. Első vállalatának tekintette a dákok ellen való háborút. A Kr. u. 101. év tavaszán hagyta el Rómát és a Dunán Viminakiumnál, a mai Kosztolác tájékán vert hajóhídon átkelvén, a Hunyad megyei Vaskapun át egyenesen a dákok fővárosa és Decebalus székhelye, a mai Várhely nevű Hunyad megyei község határában emelkedő Sarmizegethusa ellen vonult. Egyik vezére, Lusius, aki Orsován alól kelt át a Dunán, a Vulkán-szoroson át nyomult Sarmizegethusa ellen. Decebalus nem állhatván ellen Traianus győzelmesen előrenyomuló hadainak, békét kért. A békefeltételek nagyon szigorúak voltak. Decebalus elfogadva azokat, valóságos római vazallussá lett. Traianus pedig Sarmizegethusában római őrséget hagyva, diadalmasan tért vissza Rómába.
    Decebalus magtartása, amelyet a béke megkötése után tanúsított, teljesen igazolta Traianus hadra való előkészületeit. Egyáltalán szándékában sem volt megtartani a rákényszerített béke feltételeit. Ezek után a szenátus Decebalust ellen-ségnek nyilvánította, és Traianus 105-ben személyesen vezette légióit ellene.
    A Dunán épített új hídon átvonulva, Traianus hadserege három oszlopban a Vaska-pun, a Vulkán- és Vöröstoronyi-szorosokon át nyomult Sarmizegethusa felé. A dákok makacsul védték magukat, de a római hadak több csatában győzedelmeskedve, Sarmizegethusát, ahonnan Decebalus elmenekült, elfoglalták. Decebalus elveszítvén nemcsak a győzelemnek, hanem még a szabadulásnak is minden reményét, öngyilkossá lett. A hagyomány szerint észak felé menekülvén, a mai Kolozsvárnál kardjába dőlt.

Daha nép

Az előzőekben ismertetett, dákokra vonatkozó események akkor válnak különösen érdekessé, ha elszakadunk a hivatalos dogmáktól, és tárgyilagosan vizsgáljuk azt a kérdést: kik is a dákok? ?
    Viszonylag közismert az ókori Sztrabónnak (Strabónnak) a Pártus Birodalommal kapcsolatos, a Kaszpi-tenger térségéből a dahák területéről szóló, kissé bizonytalankodó leírása. Sztrabón a dahákat aparnosoknak nevezi: „Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről mondják, hogy a Maiotistól [valószínűleg a Meotiszként ismert terület] északra lakó és a xandiosoknak vagy pariosoknak is nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, hogy a Daai törzs a Maiotistól északra lakó skythákhoz tartozik-e.” Justinus viszont minden kétséget kizáróan, egyértelműen és határozottan kijelenti: „A pártusok a szkíták száműzöttjei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert szkíta nyelven a száműzötteket parthusoknak mondják. ... Szkíthiából belső lázongások folytán űzték ki őket.” Georgina Herrmann álláspontja szerint a szkítákhoz tartozó dahák egyik parni nevű törzse a Kr. e. III–II. század fordulója táján a Szeleukida Birodalom Pártia nevű tartományában telepedtek le, s nevüket is erről kapták.
    Ma már eléggé közismert és bizonyított mindezek ismeretében, hogy a dák, pontosabban a dah, daha nép a szkíta-fajú lovas-nomád népek csoportjába tartozott. Feltehetően a Pártus Birodalom államalkotó népe voltak, s mivel a pártus-magyar szellemi, lelki, faji rokonság is ma már egyértelmű, ebből következik, hogy a dahák a hun-avar-székely-magyar népekkel is rokoni kapcsolatban álltak. Amire azonban ma még nincs kielégítő magyarázat: hogyan és miért kerültek eredeti, Kaszpi tenngertől délre lévő eredeti lakhelyükről a Krisztus előtti évszázadokban Erdély földjére?
Ez az eldöntetlen kérdés azonban cseppet sem befolyásolja a dahák erdélyi jelenlétéből levonható következtetést. Kizárható a politikai történelemtudomány ama állítása, hogy a rómaiaktól elszenvedett vereség után legnagyobb részük szőrén-szálán eltűnt - ugyanezt állítják a sumérokról, szkítákról,hunokról, avarokról, minden a magyarral összefüggésbe hozható népről, csaki azért, hogy az e népek közötti folytonosságot eltüntessék -, a maradék pedig a rómaiakkal keveredve létrehozta a dáko-román népet. Miután a rómaiak a III.század végén feladták Erdélyt, a meggyengült dahákra a rokon, de ezidőtájt erősebb szarmaták telepedtek rá. A következő, bő egy évszázadnyi időben a gótok, vandálok, gepidák váltogatják egymást, míg az V.század elején újra szkíta fajú nép veszi át a vezető szerepet, s innéttől már egyenes, töretlen az út napjainkig: a hunok, majd az avarok, a székelyek, a magyarok megjelenésével.
    E rövid és vázlatos történeti áttekintés után térjünk vissza a daha várak kérdéséhez, mert ezek szempontjából a döntő momentum: Cassius Dio Róma története című munkájában leirja, hogy a Domitianus és Decebal közötti békeszerződés értelmében a császár mesterembereket, építőmestereket bocsájtott Decebal rendelkezésére, a dahák erdélyi várainak építéséhez. A továbbiakban eszmefuttatásunk nem a közismert, dél-erdélyi, Hunyad megyei un. "dák-várak" irányába kanyarodik, mert azoknál a római mesterek keze nyilvánvalóan tetten érhető, bár ott sem tisztázott, hogy az rómaiak megjelenése előtt volt-e e váraknak előzményük, s ha igen, mikor épültek.
   Ezeken várakon kívül vannak még Erdély földjén, pontosabban Székelyföldön olyan várak, erődítmények, amelyeknek keletkezésére, építésére semmiféle írott adat, forrás nem áll rendelkezésre. Ezek az úgynevezett székely tündérvárak: Budvár, Firtos, Tartod, Rapsonné, Ríka, Zete, Kustaly, stb. vára.
Ezen várakat - bár meg kell jegyezni, hogy értékelhető régészeti feltáró munka szinte egyinél sem volt -, XII-XIII.századi építésű váraknak tartja történész társadalom. Egyedül Sófalvi András munkájában olvasható az Árpád-kori keletkezés felvetése. Ennél messzebbre a múltban senki nem merészkedett.
    Mivel a várakra vonatkozó adatok nincsenek, régészeti leletek nem állnak meggyőző mennyiségben és minőségben rendelkezésre, így a következőkben a történeti, katonai, hadászati logika retrospektiv módszerét alkalmazva indulunk ostromra.

Daha várak - székely várak

A székelyföldi várakat nyilvánvalóan olyan nép kellett, hogy építse, aki egy vár megépítéshez szükséges megfelelően hosszú ideig élt ezen a területen. Ez a feltétel azonban szükséges, de nem elégséges magyarázat. Ugyanis a székely váraknak katonailag, hadászatilag, stratégiailag csak akkor van értelme, ha az itt élő építők az ellenséges támadást nyugati, dél-nyugati irányból várják. Keletről jövő támadás ellen miért épített volna bárki kővárakat, amikor - közhelyszerű, de tény -, a Teremtő a Kárpátok hegyvonulatával olyan védelmet bíztosított a Kárpát-medence részére, ami teljesen fölöslegessé teszi a várépítést. Elég a szorosokat, hágókat védeni, ezeknél jobb erődítményt elképzelni sem lehet.
Ha a fenti logika helyes, akkor a várak építésére semmiképp sem kerülhetett sor Árpád magyarjainak bejövetel után, mert onnétól kezdve a Nyugatról érkező támadástól az itt élőknek nem kellett tartani.
  Visszafelé haladva az időben az avarkor szintén kiesik az építés feltételezhető időpontjai közül, hisz Baján birodalma szintén magába foglalta az egész Kárpát-medncét.
    Időutazásunk következő állomása Atilla Hun Birodalma, pontosabban az utána következő idők, ha székelyek valós betelepülése a Képes Krónikának hihetően, ekkor történt. Ha a székelyek Atilla itt marad népe, akkor a birodalom visszahúzódása után valóban Nyugatról támadtak, mégpedig a gepidák. Bár hízelgő, és talán szívmelengető is lenne e feltevés, sajnos azonban itt sincs egyetlen adat, vagy lelet, ami ezt alátámasztaná. Még inkább el kell vetnünk ezt a feltevést, ha arra gondolunk, hogy a székelyek - legalábbis többségük - nem Atilla hunjainak egyenes leszármazottai.
A hunok előtt pedig nagy számú, huzamos ideig itt élő népről egyetlen estben tudunk, s ez a dahák kora. S a dahák estében láthattuk, mennyire aktuális volt a védekezés szükségessége, s éppen nyugati irányból, főleg Róma ellen.
Sőt ez az egyetlen est, amikor írásos utalást is találunk a várak építésére, s ez a Domitianus-szal kötött, már idézett békeszerződés.
    Megjegyzendő, hogy Téglás Gábor az 1800-as évek végén eljutott ehhez a felismeréshez, azonban ő még nem fedezte fel, hogy a dáknak nevezett népcsoport valójában a szkíta-daha törzzsel azonos.
Ugyanis ha mind származási, rokonsági vonalat helyesnek gondoljuk, mind a várak építőit is bennük látjuk, akkor nem kevesebbet állítunk, minthogy tündérváraink építői elődeink, a rokon dahák voltak, akik utódai nyilvánvalóan meg kellett érjék a hunok érkezését, akiket követtek az avarok, a székelyek, majd a magyarok. .
    A Kárpát-medence ezért volt cél az összes lovas-nomád-szkita fajú nép számára, mert az idők kezdetétől tudva lévő volt, hogy itt rokon nemzetségek, népek, emberek élnek.
Ez így volt évezredeken keresztül, De csak az Isten tudja meddig, ha végignézünk legújabbkori posztkapitális világunkon.

A történelem a politika szolgálóleánya

A múltban való tisztánlátáshoz tudnunk kell, hogy minél távolabb megyünk vissza az időben, a közgondolkodás - de még a tudományosság szintjén is - olyan, hogy objektív múlt, egyre kevésbé létezik. Ez nyilván nem az évszámok, adatok tényszerűségét vonja kétségbe. A belőlük leszűrt magyarázatokra, a miértekre adott válaszokra vonatkozik a megállapítás.
    Aki ugyanis a történelmet szemléli, kutatja azt mindig mai értékítélete, gondolkodása szerint teszi. Nincs is ezzel semmi baj, sőt természetes törekvése minden közösségnek, hogy saját múltjában kutatva mindig a szépet, a hősit, a felemelőt domborítja ki. Ebből áll össze az egészséges angol, tót, oláh, szerb, német, francia nemzettudat. Önmagában ezért nem ítélhető el senki.
    A probléma akkor kezdődik, amikor a feltételezéseket politikai érdekek szolgálatában hatalmi eszközökkel és manipulációval tényként állítják be, dogmává merevítik, és erőszakkal ma érvényes jogot formálnak a hipotetikus történésekre alapozva.
Aki a magyarság múltjának megismerését tűzi ki maga elé célul, vagy csak egyszerűen legalább nagyvonalakban el szeretne igazodni időnk útvesztőiben, a történelem és a jelen fenti viszonyának tisztázása nélkül nagyon nehéz helyzetbe kerül.
    Más nemzetekhez képest azonban kétszeresen nehéz helyzetben vagyunk. Mert rajtunk kívül egy nemzet sincs a világon, amelynek a múltját belülről, a saját fajtája - már ha fajtája - hamisítja, tagadja, a legnagyobb vehemenciával.
A manipuláció, a megtévesztés nem újkeletű dolog. Sőt! Hiába tudjuk azonban tisztán, pontosan a legújabbkori hazugságokat, Károlyitól Kohn Bélán, Eisenberger Benjáminon át a Rózsdombi paktumig, ha nem ismerjük az “eredendő bűnt”, a világméretű megtévesztésnek az idők homályába visszanyúló kiindulópontját, csak részben ismerhetjük meg a vegytiszta igazságot, de folyamatot összességében sosem fogjuk látni. S így tenni is nehéz ellene.
    Itt és most nem lehet célunk, hogy eddig a pontig térjünk vissza. Témánk a magyar történelem, amelynek megtévesztési alfája valamikor a XVII. században született. Ez a pont, amikor létrejön és általánossá válik egész Európában a magyarral szembeni megvetés, lenézés, gyűlölet, az indoeurópai, indogermán, árja gőg és felsőbbrendűség.
    A megelőző évszázadokban egyáltalán nem volt kétséges sem itthon, sem sehol Európában és a Nagyvilágban, hogy a magyar a belső- és közép-ázsiai népek, a szkíták, szarmaták, hunok, alánok, avarok, népével van rokonságban. Még a judeokeresztény Róma számára is magától értetődő volt ez kapcsolat.
1720-ban azonban a szibériai Tobolszk környékén addig ismeretlen szépségű és megmunkálású aranykincsek kerültek elő a föld alól, amelyek ámulatba ejtették egész Európát. A civilizáció bölcsőjének, és forrásának, az indoeurópai és az indogermán nemzetek elődjének tartott sumér kulturáról kiderült, hogy egyáltalán nem a legrégibb, és hogy van hozzáfogható. Ez pedig a szkíták világa, amelynek birtoklására azonnal benyújtotta igényét a művelt Európa. Csak ahhoz, hogy a szkíta hagyatékot, mint felsőbbrendűségük bizonyítékét, a magukénak mondhassák, előbb azt el kellett venni a magyaroktól.
    Bár a magyarok iránti ellenszenv tulajdonképpen évezredes múltú, az eredetünket illető hamis és lebecsmérlő beállítások azonbaneddig, a XVI. századig nem voltak jellemzőek. Amikor azonban 1756-58 között Párizsban megjelent Deguignes híres könyve a hunok, türkök, mongolok, tatárokról, valamint 1761-ben a jezsuita Pray György munkája, a Történeti-kritikai tanulmányok a hunokról, avarokról és magyarokról , amelyben közhírré tette az egész művelt világ számára a magyarok eredetének tudományos igazolását. Valójában ez a Bécsben megjelent munka váltotta ki a német kutatók dühét!
    Az első nagy támadást J.E. Fischer (1697-1771) intézte a magyar őstörténet ellen. Érdemes megjegyezni a nevét, mert a magyar történelmi könyvek ezt szinte egyáltalán nem tárgyalják! A “Sibirische Geschichte” c. könyvében kijelenti, hogy a Káspi-tengertől északra, a Volga-Káma vidékén éltek az uigurok vagy jugri-k, azaz a vogulok, akiknek egy része azután átköltözött az Irtis vidékére, majd kijelenti: “úgy vélem, az észt, a finn, a lapp, a permi, a vót, a cseremisz, a mordvin, a csuvas és végül - a szavak nem csekély számának egyezése folytán - a mai magyar (die heutigen Ungarn) közös nyelv! Összesen 80 szót vizsgál s ennek alapján kimondja bátran: a vogul az osztyák és a magyar nyelv megegyezése vitathatatlan!
     Fischer munkáját A.L. Schlözer (1735-1809) tette igazán ismertté az 1771-ben kiadott “Allgemeine Nordische Geschichte” c. könyvével. A nagytudású Schlözer gyűlölte a magyarokat, ezért kapva-kapott Fischer ötletén, azaz hogy a vogul-jugri egyenlő a magyarokkal. Örvendezve említi meg, hogy a vogulok rokonai, a szamojédok emberevők (Selbfresser), majd így folytatja: “a finn népek egyike sem uralkodó nép (ein herrschendes Volk), egyedül a magyarok voltak később kivételek, de ők sem egy uralkodásra termett nép volt, hanem a szomszédaik martaléka, játékszere, akiknek ennek következtében saját történelmük nincs is!

A Rákóczi, majd az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtását követően indul meg az a “hosszú és erős küzdelem, amely végül is érvényt szerez a külföldi tudományos világ ama közmeggyőződésének, hogy a magyar nyelv és nép a finnugor csoport egyik tagja”. A szepesi szász származású Hunfalvy Pál olyan hévvel és tűzzel veti bele magát a küzdelembe, amelyre addig példa nem volt. És harcostársakat is szerez maga mellé, mégpedig egy valódi németet, Joseph Budenz-et, azaz Budenz Józsefet (1836-1892), aki 20 éves koráig magyar szót nem is hallott. Hunfalvy mellett és pártfogásával levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. 1868-ban már egyetemi tanár a budapesti egyetemen. Budenz, kétségkívül tehetséggel, szembeszállt mindenkivel, aki nem fogadta el a finnugor nézeteket. Dilettantizmusnak, magyar értetlenségnek nevezte el a be nem hódolókat, akik laikusok, megszállottak, zavaros gondolkodásúak.
    Általában manapság is hevesen tiltakoznak a „mértékadó kutatók” az ellen, hogy a Habsburgoknak érdekében állt a magyar múlt dicsőségének szétrombolása, de megfeledkeznek arról, hogy minderről maga Sajnovics János számolt be, aki elmondja, hogy Mária Terézia királynő kívánta azt, hogy tegyenek közzé minden magyar-lapp rokonságra vonatkozó adatot!
Trefort Ágoston kultuszminiszter pedig, jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „...én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” 
     Mindebből világosan látszik a múlt kincseinek, történéseinek akkori, aktuálpolitikai célzatú interpretálása. De mi a helyzet a XX. század elejétől napjainkig? A századfordulón teret hódító liberalizmusnak, amely az elejétől a nemzetközi szabadkőművesség ideológiai fegyvere volt, egyáltalán nem volt szüksége erős nemzettudatra, különösen nem Európa utolsó, szakrális gyökerekig visszanyúló királyságában. Mindent meg is tett, hogy a lelki és szellemi pusztítás tovább folyjon.
     A liberalizmust - az ebből a szempontból intermezzónak számító 1920-45 közötti idő után - felváltó, a világproletariátus szláv orientációjú nemzetközi kommunista ideológiája megpróbálta a “múltat végképp eltörölni”.
A “Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó - mivel túl költséges és véres volt, mára lecserélődött az Európa polgárai egyesüljetek! szlogenre, a lényeg azonban mit sem változott. Többé - úgy tűnik - nincs szükség öntudatos, szabad egyénre és közösségre, ezért a megtévesztés, elhallgatás, ferdítés a történelem terén(is) változatlanul tovább folyik.
A 2011-ben Romsics Ignác szerkesztette Magyarország története úgy ír magyar őstörténetet, hogy a szkítákról és a szarmatákról csak annyit közöl, hogy iráni nyelvűek voltak, tehát semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem említik meg?!
    A kötetben számtalanszor szereplő “feltehetően”, “talán”, “valószínüleg”, „vélhető-en”, „megegyezés szerint”, „sejthetően”, „minden bizonnyal” kifejezés jelzi a teljes bizonytalanságot, a feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor időszak és a közös őshaza feltételezését? Miért nem adja rövid összefoglalását a korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötődő kapcsolatai roppant szerények és csekélyek, az ún. urali korra rekonstruált etimológiák száma mindössze 284 (ebből 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma 419 (ebből 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig  csak 105 (s ebből 52 bizonytalan)!
    Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép! A  magyar etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött létre, s nem a nagyállattartásra való áttérés okozta az ősmagyar etnikum kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán? A XVII. században Schlözer tudatosan és megfontoltan fordult szembe a magyarsággal, azt kívánta elérni, hogy végérvényesen megváltozzon a magyar nép helye az európai hierarchiában. A magyarság pozicíója Európában „igen szerény”. A magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tisztázatlan az eredetük... és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem.” És ma egy “magyar” történész minderre azt írja le: „ezeket a megállapításokat nehéz kétségbe vonni...” 
 

Finnugorizmus, őshonosság, vagy keleti betelepülés

Mind a mai napig a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos és elfogadott őstörténet-szemlélete a finnugorizmus, amelynek politikai célzatossága nyilvánvaló. Tudományos szempontból tarthatatlanságát elég csak néhány példával illusztrálni:
- a finnugorizmus szöges ellentétben van krónikáinkkal, a néphagyományokkal, és nem ad elfogadható magyarázatot ennek okára.
- senki által konkrétan meg nem nevezett, be nem határolt “feltételezett” őshazára és ősnyelvre hivatkozik.
- a finnugorista nyelvtudomány összehasonlításait, nyelvtani hasonlóságait tekinti az őstörténet hangsúlyos és meghatározó, irányt kijelölő tudományának, és csak ebből a szempontból fogadja, vagy utasítja el a többi társtudomány eredményét.
- végül, de egyáltalán nem legutolsó sorban: míg az előzőek tekinthetők lennének egyszerű tudományos vélemény-, nézetkülönbségnek, ebből fakadóan akár igazak is lehetnek állításaik. A tudományos kutatás és az igazság keresése szempontjából azonban súlyos - nem hiba -, hanem bűn, hogy állításait hatalmi pozícióból, minden mást agresszívan kirekesztve és tagadva érvényesíti mind a szakirodalomban, mind a széles nyilvánosság előtt.
    A finnugorizmussal a kezdetektől fogva szemben állt a magyarság keleti, ázsiai eredetének irányvonala. Ennek a felfogásnak a kutatói, képviselői alapvetően hátrányos helyzetben voltak és vannak. Tevékenységüket hivatalos, állami támogatás nélkül, sőt sokszor ellehetetlenítve, kirekesztve és megbélyegezve kénytelenek végezni. Ez nagyban meg is határozza az ez irányú munka kereteit és hatásfokát. Miközben a legutóbbi időkig államilag száz milliókkal támogatott rendezvény az un. Finnugor Világkongresszus, addig a szkíta, hun, avar rokonság kérdésével foglalkozó könyvet csak magánkiadásban, pár száz példányban lehet a közönség elé tárni. Annak ellenére, hogy az utóbbi két évtizedben megszaporodtak a más nemzetek által végzett feltárások, amelyek tárgyi leletei egyre több ponton kétséget kizáróan bizonyítják a szkíta-hun-avar-magyar rokonságot.
Hogy csak a legfontosabbakat említsük:
- a kínai Ordos-vidéktől a Takla-Makán sivatagon, a Kaukázus vidéken át a Kárpát-medencéig fellelt szarvas ábrázolások.
- Ugyanezen a területen kimutatható un. hun üstök sokasága és egyformasága.
-A Kaspi-tenger, Fekete-tenger mellékén, Közép-Ázsiában előkerült teljes és részleges lovas temetkezések sora.
-A kaukázusi Alánia területén talált, a kárpát-medenceivel szinte teljesen egyező leletanyag: övcsatok, veretek, szíjvégek, lószerszámok, és a teljesen egyedi magyar leletanyag: a tarsolylemezek.
-A Kárpát-medencétől Közép- és Belső-Ázsián át a Kínai Nagy Falig feltárt kurgánok, temetkezések, mellékleteinek, fegyver- és eszközkészleteinek ugyanabba kultúrkörbe, hitvilágba tartozó, két évezredet felölelő, kimutatható hasonlósága.
Bár csak a néhányat említettünk az idevonatkozó tények közül, s bármilyen meggyőzőek is első látásra, a felsorolt népek rokonsága, vagy azonossága kérdésében kétségbevonhatatlan tényként mégsem állnak meg szilárdan. A gondot az jelenti, hogy ezek a tárgyak nem beszélnek. Magyarán nem árulkodnak arról, hogy készítői kik is voltak. S mivel sem a szkítáknak, sem a hunoknak, sem az avaroknak nem ismerjük a nyelvét, és egyéb források sem igazolják meggyőzően az azonosságot, így nehéz egyértelmű állást foglalni a keleti eredet kérdésében.
    A legutóbbi időkben, különösen a genetikai vizsgálatok eredményeképpen erősödött fel a harmadik származás elmélet. Nevezetesen az, hogy a magyar nem jött sehonnan sem, hisz a DNS vizsgálatok igazolják, hogy az európai lakosságra legjellemzőbb DNS, az ős európai gén, a legnagyobb mértékben a ma a Kárpát-medencében élő magyaroknál mutatható ki.     Bár kétségkívül vonzó és szép a gondolat, két apróságot meg kell említeni, mielőtt teljesen átadnánk magunkat az eufórikus nemzeti érzésnek. Az egyik, hogy a gén, a DNS egyáltalán nem nemzet meghatározó specifikum. Egy típust, fajt jelez. De hogy ez a faj mely nemzethez tartozik, jellemző lehet, de több nem. A másik probléma, hogy a DNS vizsgálatok magas költségei miatt egyelőre nagyon kisszámú a vizsgált minta ahhoz, hogy általánosítható tényként lehetne használni.
Mind a genetikának, mind a régészetnek vannak meggyőző, de gyenge oldalai is. Mai ismereteink szerint annyit lehet feltételezni, hogy volt egy alapnépesség, amely genetikailag valamilyen kapcsolatot mutat a magyarsággal. Viszont az is kétségbevonhatatlan tény, hogy egész kultúránk, művészetünk, zenénk, hagyományaink olyan, Ázsiába vezető kapcsolatokat mutatnak, amelyek csak úgy alakulhattak ki, ha népünk, vagy legalábbis egy jó része élt, járt azokon a területeken.
 

Az őshonosság kérdése

Az utóbbi két évtizedben a genetika rendkívül sokat fejlődött. Az eredmények egyre megbízhatóbbak lettek, az elvégzett vizsgálatok száma pedig nagyságrendekkel nőtt a korábbiakhoz képest. Mindez bennünket, magyarokat is érint, mert ugyan a hazai források ezen a területen is szűkösek, de a nagy nemzetközi populációgenetikai vizsgálatokba legtöbbször minket is bevontak. Ezek révén egyre több adat áll a rendelkezésünkre. Sokaknak talán meglepő, de ezek az adatok éles ellentétben állnak hivatalos történelmünkkel. A genetikai vizsgálatok ugyanis egyáltalán nem igazolják se „finnugor”, se „török” eredetünket.
A külföldi vizsgálatok közül a legismertebb a Semino-féle, 2000-ben elvégzett sorozat. Népünk vonatkozásában az alábbi megállapításokat tették:
1. A magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europid őstelepesek között voltak.
2. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legka-rakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker - igen magas, kontinensünk népei között a magyarokban legmagasabb százalékarányban kimutatható jelenléte utal).
3. A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Seminoék eredményeit persze máig kétségbe vonják azok, akik másra számítottak, de a későbbi vizsgálatok csak megerősítették ezen eredményeket.
Luigi Luca Cavalli-Sforza volt az első genetikus, aki a magyarság összetételéhez szólt hozzá. „Fontos az a megfigyelése, hogy a magyar nyelv finnugor eredete és a mai nép európai jellegű genetikai összetétele eltér egymástól...” – írja a Magyar Tudomány 2008. októberi száma. Nézzük ezek után a hazai vizsgálatokat!
„A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyinek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.” – olvashatjuk a Magyar Tudomány említett számában. Fontos észrevenni: a székely és a magyar nem különbözik egymástól!
    Bár az elvégzett eddigi genetikai vizsgálatok korántsem elégségesek ahhoz, hogy önma-gában erre alapozható lenne az őshonosság állítása, két nagyon fontos dologra azonban feltétlenül ráirányítják a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a finnugor származáselméletnek egy egzakt tudomány, a genetika egyértelműen ellent mond. És bármennyire is szeretnék a “tudományos” körök, de ez nem vitatható, mert nyelvet lehet cserélni, szavakat lehet kölcsönözni, de géneket nem. A ma élő embernek azok az ősei, akikkel a mai genetikai jellemzői a legnagyobb hasonlóságot mutatják.
Másrészt: ha a genetika fenti megállapításai mellé odatesszük a régészet eddig is ismert tényeit, valószínűleg előbb jutunk célba őstörténetünk keresésének folyamatában, mintha az uráli, vagy nyugat-szibériai fenyvesekben bolyonganánk.
Ezek a tények pedig a következők:
    A Kr.e.V-VI. évezredből kimutatható első, összefüggő európai kultúra, az úgynevezett vonaldíszes kultúra, amely az agyagedények mintázatáról kapta a nevét. Az is elég pontosan nyomon követhető, hogy ez a kultúra innét, a Kárpát-medencéből kiindulva sugárzott szét szerte Európába, előbb a Rajnáig, majd a Párizsi-medencéig, keleti irányban pedig Ukrajnáig elterjedt.
    Luigi Luca Cavalli-Sforza volt az első genetikus, aki a magyarság összetételéhez szólt hozzá. „Fontos az a megfigyelése, hogy a magyar nyelv finnugor eredete és a mai nép európai jellegű genetikai összetétele eltér egymástól...”
Bár az elvégzett eddigi genetikai vizsgálatok korántsem elégségesek ahhoz, hogy önma-gában erre alapozható lenne az őshonosság állítása, két nagyon fontos dologra azonban feltétlenül ráirányítják a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a finnugor származáselméletnek egy egzakt tudomány, a genetika egyértelműen ellent mond. És bármennyire is szeretnék a “tudományos” körök, de ez nem vitatható, mert nyelvet lehet cserélni, szavakat lehet kölcsönözni, de géneket nem. A ma élő embernek azok az ősei, akikkel a mai genetikai jellemzői a legnagyobb hasonlóságot mutatják.
Másrészt: ha a genetika fenti megállapításai mellé odatesszük a régészet eddig is ismert tényeit, valószínűleg előbb jutunk célba őstörténetünk keresésének folyamatában, mintha az uráli, vagy nyugat-szibériai fenyvesekben bolyonganánk.
     Ezek a tények pedig a következők: A Kr.e.V-VI. évezredből kimutatható első, össze-függő európai kultúra, az úgynevezett vonaldíszes kultúra, amely az agyagedények mintáza-táról kapta a nevét. Az is elég pontosan nyomon követhető, hogy ez a kultúra innét, a Kár-pát-medencéből kiindulva sugárzott szét szerte Európába, előbb a Rajnáig, majd a Párizsi-medencéig, keleti irányban pedig Ukrajnáig elterjedt.
    Bár a Heidelbergben megtalált hasonló leletek miatt Heidelbergi kultúra néven tartja számon a nemzetközi szakirodalom, azért azt nem árt tudni, hogy a Heidelberg közelében fekvő két “vonaldíszes temető” csontmaradványainak stroncium izotópos elemzése bizonyítja, hogy az itt eltemetett emberek korábban a Kárpát-medencében éltek. Tehát az európai népek őseinek Kelet- és Közép-Európa volt az őshazája. Ők hozták létre a vonaldíszes edények kultúráját, majd később a zsinegdíszes, a lengyeli, a bodrogkeresztúri és a bádeni kultúrákat is.
Ugyanebből az időből, szintén a Kárpát-medencéből, nevezetesen Tatárlakáról származik az emberiség eddig ismert legrégibb, összefüggő írásos emléke, az un. tatárlaki korong, amely jó kétezer évvel megelőzi az első sumér ékírásos agyagtáblákat.
    A mértékadó tudományos körök kézzel-lábbal tiltakoznak az ellen, hogy a rajta látható jeleket bárki is összefüggésbe próbálja hozni a magyar rovásírással. Mint ahogy eleve elutasítják a hun, avar, etruszk, vagy kazár rovás jelek bárminemű összevetését a miénkkel. Vita helyett, döntse el az Olvasó szeme, hogy valóban légből kapott-e a hasonlóság feltételezése!
S ha már az írásnál tartunk, térjünk ki egy lélegzetvétel erejéig a nyelvre is.
A Sorbonne egyetem nyelvészei összehasonlításokat végeztek számítógépek segít-ségével, a nyelvek ősiségének vizsgálata kapcsán, hogy mely nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ős-etimonokból, alapszavakból. A következő eredményre jutottak: a mai angol nyelv 4 % etimont, a latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óciáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az őstörök, türkmén 26 %, a mai magyar nyelv 68 % ős-etimont tartalmaz!
Mi magyarok már 200 éve foglalkozunk nyelvünk ősiségével, olyan kutatók, nyelvészek, történészek, mint az 1812-ben elhunyt Keresztesi Józseftől, Horváth Istvánon, Kőrösi Csoma Sándoron, Táncsics Mihályon, Varga Zsigmondon keresztül az 1973-ban elhunyt Pass Lászlóig. Ma Baráth Tibor is “A magyar népek őstörténete” című munkájában, vagy Kemény Ferenc nyelvész (Oslo), aki negyven nyelvet ért és tizenötöt beszél, az állítja, hogy a legősibb eurázsiai nyelv a magyar.

Eurázsia benépesedése, korai kultúrák

Ahhoz, hogy a későbbiekben az Eurázsiában élt népek történetének lényegét megértsük, át kell tekintenünk, hogy miként is történt e terület ember általi benépesülése. Vagyis honnan, hogyan alakultak ki ezek a népek?
Annál is inkább fontos ez, mert a XXI. század elejére újra a tudomány megválaszolatlan kérdésévé vált, hogy hogyan is alakult ki az emberi faj. Hisz a genetika, antropológia egyértelműen bebizonyította, hogy a Darwinizmus állítása hamis.
Mai ismereteink szerint a világot ma benépesítő emberi faj az őskor idején (kb. 300-400.000 évvel ezelőtt) Közép-Afrikából ered, ha nem is egy emberpártól, az un. Ádám-Éva ősapától, ősanyától, de mindenképp egy területről kiindulva. Innét, évezredek során jutott el az Arab-félszigeten, Mezopotámián át Ázsia belső részeire és Európába. A történelemnek ezen szakasza az idők homályába vész, a régészet ebben a mélységben pontos képet alkotni nem tud. Ez a feladat a rohamosam fejlődő genetikára, embertanra vár.
    Kb. 400.000 évvel ezelőtt jelenik meg a leletek tanúsága szerint az un. neander-völgyi ember. A jégtakaró és víz visszahúzódásával ez a típus, illetve az őt követő homo sapiens sapiens, az akkor még a kontinenssel szárazföldi kapcsolatban lévő Gibraltáron át, eléri a Britt szigeteket, s a Bering-szoroson át az amerikai kontinenst.
    A Kárpát-medencei élet szempontjából itt érdemes megjegyezni, hogy a jégtakaró a jégkor legnagyobb kiterjedési idején sem érte el a Kárpátok vonulatát, tehát az akkori időjárási viszonyokat figyelembe véve itt már nagyon korán viszonylag kedvező helyzet alakult ki az emberi megtelepedés számára.(Vértesszőlős, Istállóskő, Subalyuk, Tatai barlang.)
    A jégkorszak után, ami a mi kontinensünkön kb. 8-9000 évvel ért véget, a felmelegedett területek mindenütt kedvező körülményeket teremtettek az emberi élet minőségi javulásához. Ezek a körülmények mai ismereteink szerint a bibliai Éden-kert, a Termékeny Félhold, Mezopotámia területén alakultak ki. Innét népesül be a ma élő embertípussal előbb Közép-Ázsia, majd onnét Európa.
    A mai napig tudományos vita tárgya, hogy amennyiben a fenti benépesülési folyamat helyes, mikor, hogyan kezdődött el a különböző csoportok között az a differenciálódás, ami a későbbi nyelvi, kulturális, mitológiai eltéréseket eredményezi. A korábbi év tízezredekből előkerült emberi és tárgyi maradványok minden tekintetben nagyjából egységes képet rajzolnak a történelem előtti világról. Ez az egység azonban 8-9000 évvel ezelőtt megszakad, és rövid idő alatt hatalmas különbség alakul ki Mezopotámia, a Kárpát-medence, Belső-Ázsia, Kína, Egyiptom, s a világ többi területén élő népcsoportok között.
És nagyjából itt kezdődik, a kultúra bölcsőjénél a történelem és az aktuálpolitika harca. Mivel az ókori nagy civilizációk nyomai eddig szinte kivétel nélkül Eurázsia középső és belső részeiről kerültek elő, a mai, un. nagy nemzetek igyekeznek ezekből az ősi kultúrákból saját történetüket levezetni. Jó példa erre Jerikó kb. 7000 éves romjai, melyet ma egyre nagyobb hangsúllyal a zsidóság előzményeként igyekeznek bemutatni, holott ez tudományos eszközökkel egyáltalán nem bizonyítható, sőt cáfolható.
    Tekintettel arra, hogy az adott időszakból feltárt tárgyi leletek, épületek nem mondják meg egyértelműen a kultúrát létrehozó nép hovatartozását, nyelvüket pedig nem ismerjük. A fönnmaradt írásos emlékek pedig nagyon tág teret adnak az egymástól teljesen eltérő olvasatoknak, megfejtésnek. Nagyjából úgy néz ki ez a máig tartó harc, hogy aki több pénzzel, nagyobb hanggal hirdeti a saját felfogását, az válik elfogadottá mind a tudomány, mind a közgondolkodás szintjén.
    Ez a harc az un. indoeurópai, szemita, és a ragozó nyelvű kultúra között zajlik, gyújtópontba állítva a sumér világ, s az utóbbi két-három évtizedben hatalmas eredményeket felmutató szkíta kultúra kérdéskörét. A régészet segítségére siető modern segédtudományok, valamit a legújabb szkíta kori leletek egyre több ponton cáfolják az indoeurópai és a sumér, az indoeurópai és a szkíta származás összkapcsolhatóságát. Talán épp ezért kellett az iraki háború alatt a Mezopotámia területén található ősi kincseket, nyomokat, lelőhelyeket olyan eszeveszett módon bombázni, pusztítani, rabolni.
 

Népvándorlás? Népmozgás?

Az általános tudományos és közgondolkodás véleménye szerint, az ázsiai, európai kultúrák egymásra hatása, népek mozgásának magyarázata az un. népvándorlás elmélet. Ennek értelmében évezredeken keresztül valahol Belső-Ázsiában gondolt egyet egy nem tudjuk honnét odakerült nép, fölkerekedett, megtámadta nyugati szomszédait, őket tönkre verve elfoglalta területeiket. A megvertek nép pedig, nem tudván mást tenni, jól legyőzte a tőlük még Nyugatabbra lévőket, s így tovább. A hivatalos felfogás ezzel az ép ésszel nehezen elképzelhető folyamattal magyarázza a népek mozgását, egymásra hatását az adott területen.
    Ha megnézzük az egykori virágzó kultúrák földrajzi elhelyezkedését, és összevetjük a mai éghajlati viszonyokkal, azt látjuk, hogy mind Mezopotámia, Egyiptom, a Takla-Makán, a Tarim-medence, a Góbi sivatag egykor hatalmas népességet eltartó területei ma kivétel nélkül lakhatatlan, élhetetlen sivatagok. Az elnéptelenedés, elvándorlás, a pusztulás, vagyis a népmozgások alapvető oka valószínűleg az éghajlati változásokban rejlik. A mediterrán, vagy a mérsékelt éghajlat változásai, egy-egy terület mezőgazdasági leélése, az erózió, a száradás külön-külön és együttes hatásaiban lehet keresni az egyik okot, ami a népességet mozgásba hozza.
    Mindezek következtében a Kr.sz. előtti 2.évzredben megindul Mezopotámiából egy észak-, észak-keleti irányú elvándorlás, amely során a népesség természetesen viszi magával kultúráját, tudását, írását, nyelvét, szokásait.
Itt kell megemlítenünk a Kárpát-medence vonatkozásában azt a jelenséget, amivel a hivatalos tudomány nem nagyon tud mit kezdeni: a tatárlaki rovásjeleket tartalmazó agyagkorong C14-es kormeghatározása azt mutatja, hogy a sumér ékírásnál, amely legkorábban Kr.e. 3000-ra tehető, a tatárlaki égetett korong kb. 5000 éves. A rajta lévő jelek pedig nagyon nagy hasonlóságot mutatnak a későbbi sumér írásjelekkel. Sőt: a régészeti kutatások nyomán kimutatható, hogy az un. Dzsemdet Naszr kultúra (Kr.e. a II. évezred fordulója) idején Mezopotámiát a Balkánon keresztül kárpát-medencei hatások is érték. Ha a további kutatás ezt a folyamatot, nevezetesen az északról déli irányba történő hatást, vándorlást megerősíti, romjaiba dőlhet az indoeurópai kultúra felsőbbségrendűségének görcsös igyekezete, amely a legősibb civilizációt igyekszik kisajátítani.
    A tatárlaki koronghoz hasonló, egyenlőre ugyancsak nem megmagyarázható a Kárpát-medencében talált számos kocsi modell kérdése is. Ezek kora a Kr.e. III. évezred, ami jóval korábbi, mint a világ egyéb részein előkerült, hasonló szerkezetek.
    Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a sumér kultúrának a tudomány mai állása szerint előzménye nincs, mintegy a semmiből keletkezett, a sumér nyelv a világ egyetlen ismert nyelvével semmiféle rokonságot sem mutat, ragozó nyelvi mivolta miatt egyedül a magyar nyelvvel lenne összehasonlítható, továbbá a sumér nép kultúra nyom nélkül eltűnt, ugyancsak nyomós okok találhatóak arra, hogy a Kárpát-medence és Mezopotámia összevetésével érdemlegesen foglalkozzon a tudomány. Ehelyett a kérdést megkérdőjelezhetetlen határozottsággal elintézik azzal, hogy a kihalt sumér nyelv rokona csupán az akkád, asszír, a guti és az amaru, amelyet aztán - nem sok alappal - az ókori héber nyelv ősének kiáltanak ki. A sumér ékírás pedig ugyanezen állomásokon keresztül jutott el a föníciai közvetítéssel az indoeurópai népek birtokába, kizárva a belső-ázsiai, kárpát-medencei rovásírással bárminemű kapcsolódási lehetőséget.
További, nem közismert kapcsolat a sumér és a kárpát-medencei világ között, hogy a tudvalevőleg semmiféle ásványi kinccsel nem rendelkező Mezopotámia innét, a Kárpát-medencéből szerezte be a rezet, az ónt, az aranyat, ezüstöt, Indiából a drágakövet. Tehát olyan, kiterjedt kapcsolatrendszert lehet feltételezni az akkori világ, egymástól távoli területei között, amelyet egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni a későbbi fejlődés szempontjából, egyben kizárható az a sztereotípia, mely szerint, a sumér, majd később a szkíta, hun, avar, stb. népek - akik nem illeszthetők be az indoeurópai és szemita ősiségbe - a semmiből jöttek, és semmivé lettek.
 

Indoeurópai, vagy turáni?

Az előzőekből látható, hogy az európai, ázsiai kultúra kialakulása, egymással való kapcsolatrendszere lényegesen összetettebb, mint a leegyszerűsített népvándorlás teória.
    Az eurázsiai teret a Kárpát-medencéig betöltő, egységes kultúra hordozója a régészeti leletek egyértelmű tanúsága szerint, nyilvánvalóan nem egy konkrét, nevén nevezhető nép, de mindenképp egy tőről fakadó, hasonló, néha teljesen azonos szellemiséget, tárgyi és építészeti megjelenést hordozó, mind eredetében, mind kultúrájában rokon népek családja. Ezt a családot nevezik íjfeszítőnek, sztyeppeinek, pusztai nomádnak, de elnevezéstől, értékítélettől függetlenül Ordostól a Lajtáig e térben kell keresnünk a magyar és a velünk rokon népek nyomait.
    A hivatalos magyar és nemzetközi felfogás szerint, a magyar nép múltja nem kapcsolható sem a szkíták, sem hunok történetéhez, mert állításuk szerint a szkíták iráni, a hunok pedig türk, vagy mongol népek voltak. Mivelhogy a magyar nyelv sem nem indoeurópai, sem nem türk eredetű, így a rokonság feltételezése is abszurdum.
    Ezen állításukat három, kétségbevonhatatlannak nyilvánított tényre alapozzák. Az első az írott forrásokban megmaradt személy, nép és isten nevek tanúsága. Itt kell megjegyezni azt a józan ésszel szinte felfoghatatlan helyzetet, hogy a Kr. előtti első évezredtől a Kr.u. első évezredig a hatalmas eurázsia régiót összefogó, történelemalakító, nagy népek közül, sem a szkítáknak, sem a hunoknak, sem az avaroknak, de még a kazároknak sem maradt fenn egyetlen nyelvemléke sem.    Nem tudjuk, milyen nyelven beszéltek. A róluk, de más nyelvű népek által leírt szövegekben maradt fenn pár tucat név, amelyek bizony nagyon gyenge útmutatók az adott nép nyelvével kapcsolatban. Képzeljük csak el, hogy egy francia ember az ő hallása szerint, franciául ír le magyar neveket. A korabeli görög források minden nevet elgörögösítettek, az asszírok az ő nyelvükön jegyezték le a szkíta neveket.
    De vehetjük szemléletes példaként magát a szkíta népnevet. Szkítának egyedül a görögök nevezték őket, senki más. A perzsák a szaka szót használták, az asszírok szkolotoknak, a babilóniak umman mandaként, indiában sákjaként jegyezték fel őket, nálunk pedig a kora középkorig szittya néven szerepelnek. De hogy ők maguk hogyan nevezték saját magukat - nem tudjuk. A szkíta nyelvből egyedül Herodotosnál maradt fenn két szkíta szó, az “arima szpu”, és az “oir pata”, ez a kettő viszont semmiképp nem magyarázható egyetlen indoeurópai nyelvből sem. (Az „oir pata”, ahogy Herodotos fel is jegyezte, férfi ölőt jelent, ez pedig szinte megegyezik a sumérban fennmaradt „uru bata”-val.)
    A görögöknél feljegyzett szkíta nevek közül néhány: Scilurosz, Lipokszaisz, Arpakszaisz, Targitaosz. Hogy ezek miként szóltak szkítául, azt csak az tudja megmondani, aki megfejti, hogy a magyarokról a X.században, Bizáncban leírt “magyar” nevek alatt mit kell értenünk: Geneh, Bolsoidez, Devio. Nos, sorban a megfejtés: Jenő, Bulcsu, Géza. Ilyen dologra alapozni a tudományos indoeurópai –szkíta rokonságot, finoman szólva is nevetséges.
    Az indoeurópai-szkíta rokonság másik, “elsöprő” érve, hogy a szkíták nem lehetnek a magyarok rokonai, mert ha a magyarok keletről jöttek volna, akkor mind a szkítáknak, mind a magyaroknak mongoloid típusnak kellene lennie. Már pedig a szkíták sem az ábrázolásokon, sem a csontvázakon végzett legújabb antropológiai és genetikai vizsgálatok alapján, épp úgy mint mi, ők sem mongoloidok, hanem tiszta europid, turanid típusok.
    Az indoeurópai-szkíta rokonság harmadik alappillére a következő feltevés volt: a közelmúltig előkerült és ismert szkíta leletekről, ötvösmunkákról azt állították, hogy azok stílusa a Kr.e. VII. században a Fekete-tenger északi partjain alapított görög kereskedővárosok hatására alakult ki. Ezt a feltevés azonban teljesen alaptalanná vált, amikor a hetvenes években a Tuvai-medencében Arzsan településnél, valamint az altáji Berel községnél megtalálták a szkíta temetkezéseket, amelyek pompás leletanyaga, a híres szkíta kincsek keltezése a Kr.e. VIII. századra tehető. Tehát 100 évvel megelőzik a görög gyarmatvárosok alapítását.
    A szkíták iráni rokonságát cáfolja továbbá az a tény, hogy a korabeli iráni népek közül sem az asszírok, sem a perzsák, sem a görögök, sem senki egyetlen egyszer sem említi rokon népként a szkítát.

A szarmaták vonatkozásában csak egy érdekesség számba illő, de szemléletes példát említsünk meg. Hérodotosz írja, hogy a szkíták rokonai a szarmaták, csak egy kicsit más nyelvjárásban beszélnek. Az árja logikát követve tehát, ha a szkíták irániak, akkor a rokonaik, a szarmaták sem lehetnek mások. A szarmaták nyelvéről éppúgy semmit nem tudunk, mint a szkítákéról. Egy esetet kivéve. Ammianus Marcellinus Róma Története könyvében számol be arról, hogy egy alkalommal Nagy Constantinus császár megnyugtatni készült a kifizetetlen zsold miatt háborgó szarmata harcosokat, emiatt megjelent előttük, és barátságos hangon úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját, és ezt kiáltotta: “marha, marha”. Egyetlen nyelv létezik a világon, amelyben az adott szövegkörnyezetben a fenti két szónak értelme van. S hogy reagálja le mindezt az akadémia “magyar” tudora? Szerintük a félreértelmezett türk “mor hai” indulatszót jegyezte le helytelenül a krónikás.
Lehet csűrni, csavarni a szavakat, kinek-kinek lelke rajta. De ha megnézzük bárhol Európában, és különösen a Kárpát-medencében előkerült szarmata leletek tömkelegét, teljesen nyilvánvalóan feltűnnek a szkíta-hun-avar-magyar rokon vonások.
    Ha sikerült az előzőekben rávilágítani a szkíták indoeurópaiságának állítólagos tényeinek tarthatatlan voltára, akkor a folytathatjuk vizsgálódásunkat a hunokkal, akikről, mivel időben jóval közelebb vannak hozzánk, már lényegesen írott forrás áll a rendelkezé-sünkre. Ezek mindegyike a szkíták és a hunok rokonságáról, ha nem azonosságáról beszél. A hunokról a legkorábbi adatokat a kínai források adják. Ezek szerint a hunok (hiungnuk) betörései már a Csou dinasztia idején (Kr.sz.előtt 1122-249) folytak. A későbbi Cin dinasztia egyik jeles tagja, Sang Jang átszervezte a kínai hadsereget, elsősorban éppen a hunok miatt. Si Huang-ti (i. e. 246-200) erős seregével számos győzelmet aratott a hiung-nuk felett, majd elrendelte a Kínai Nagy Fal teljes felépítését a tengertől Senszi tartományig.
A nagy hun uralkodó Tou-man san-jü és fia a legendás Mao-tun, aki a forrásokban feljegyzett legenda szerint eszessége, bátorsága és kegyetlensége révén lett az ázsiai hunok Atillája, a Kr. sz. előtti 200 tájától rendkívüli tehetségét birodalmának kiterjesztésére és megszervezésére fordította. Legyőzte a környező népeket (az uszunokat, a jüe-esiket/a kusánokat, a ting-lingeket), összesen 26 népet, s ahogy egyik levelében írta 177-ben: “ezek most mind hunok, mert valamennyi íjfeszítő nép egyesült”.
    A Kr. sz. előtti I. században jelentős fordulat következett be, mivel a kínaiak - folytatva a korábbi évszázadok katonai sikereit, egyre jelentősebb területeket hódítottak el a hunoktól majd Kr. sz. e. 36-ban a Talasz menti csatában legyőzték a Csicsi vezette hun sereget. A hunok két részre szakadtak. A déli törzsek közvetlenül kínai fennhatóság alá kerültek, - a későbbiekben valószínűleg ők hozzák létre a türk, majd a mongol birodalmat - az északiak nyugat felé vonultak. Elvesztették korábbi, meghatározó szerepüket a térségben, részben a folyamatos belharcok emésztették fel erejüket, részben az ősi ellenség, a jüe-csik mellett feltűnt a szienpi hatalom, amely a 155-166 közötti időszakban kiterjesztette hatalmát a hunok minden korábbi birtokára és uralma alá hajtotta az ott élő kisebb közösségeket is.
    A következő évszázadban a Pártus Birodalom szomszédságában, az Azovi-tengertől keletre, elég kevés adat szól a hunokról. Itt, a Dzsungár medence területén élő hunok lassan a térség legerősebb népévé váltak. Előbb az o-sunok (vuszunok) országát foglalták el, majd az o-k’utokra (a későbbi ogurokra) került a sor. A híradások akkor szaporodnak meg ismét, amikor a IV. században innét két irányba válnak szét. Nyugati részük hozza létre Atilla leendő birodalmának alapjait. Másik részük dél felé hódít, heftalita-ként tartja számon őket a történelem. A meggyengült Kusán Birodalom, valamint belső bajokkal küzködő Perzsia határán hét hun szövetségével indul a fehér hunok szédületes hódítása. Száz év alatt sorra kebelezik be Közép-Ázsia fejedelemségeit, királyságait, 487-ben pedig végleg megdöntik a szasszanida Perzsa Birodalmat.  
    Az 5. század közepén az eftaliták újból támadást indítanak az Indus-folyó medencéje ellen. Miután megszerzik a kusáni sáhoknak a Kábul-folyó völgyében fekvő birtokait, több ízben betörnek Indiába is. Az 5. század végén Toramana, az egyik heftalita vezér Közép-Indiában meghódítja Malava területét. Fia, Mihirakula, aki kb. 510-ben lépett trónra, Pendzsábban Szákala városát teszi meg székhelyévé.
    A hivatalos tézis azt állítja, hogy nyugati birodalmuk Atilla halála után összeroppant, s a népesség nagy része elpusztult, a megmaradtak pedig gyorsan felszívódtak a környező népek tengerében. A fehér hunok éppen ekkoriban terjeszkedő birodalmáról szót sem ejt a magyar történelem, vagy ha említik is, a legnagyobb óvatossággal teszik, nehogy a két hun birodalom összeköthető legyen. Pedig ez volt a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalma, Kínától India középső részén át a Kárpát-medencéig.
 

Népek, elnevezések

Ha megpróbáljuk magunk előtt felvázolni az ókori Eruázsai nagy népmozgásainak valós történetét, a népek egymáshoz való kapcsolódásának rendszerét, akkor a szkíták, a hunok esetében “csak” annyi a tisztába teendő kérdés, hogy íjfeszítő, vagy valamilyen iráni, indoeurópai népről van-e szó.
    A Kr.e. V-IV. századtól, ahogy kezdenek megszaporodni az írott források, egyre bonyolultabb, és kibogozhatatlanabb képet lát nemcsak az érdeklődő olvasó, de még az elmélyülten kutató szakember is. Mi az oka, és kérdezhetjük azt is, hogy mi a célja, hogy a történetkutatás meg sem próbálja a közérthetőség nyelvén vázolni a kor történéseit.
Kezdjük a második kérdéssel: ha a Kr.e. V. századtól nagyjából a Kr.u. VIII-IX.századig nem a részletekbe veszve, hanem lényegre törő, érthető és áttekinthető módon fogalmazná meg valaki az un. “népvándorlás” kor összefüggéseit, azonnal fény derülne arra, hogy mennyire hamis a ma hirdetett indoeurópai történelem személet. Pedig a megoldás nem is olyan bonyolult. Az első probléma, hogy ennek a kornak egy-egy népre vonatkozó történéseit szinte kivétel nélkül úgy tárgyalja a tudomány, mintha egymástól elszigetelt, a semmiből jött és a semmibe tűnő népekről lenne szó, kapcsolatok, és egymásra hatások nélkül. A második probléma kétségkívül a korabeli feljegyzésekből fakad. Lássunk két példát: “A legnagyobb nehézséget a történelmi események zavaros menetében a „heftalita“ - „hun“ – „chionita”, „ogur”, „onogur”, „hebdal“ - „türk“ - „var“ - „abdél“, „kutrigur“ - „kothrager“ stb. nevek egyvelege alkotja. Ezek végső soron két-három népnévre vezethetők vissza, de ezek is fajrokonok és nyelvük nagyjából azonosnak mondható.”
    “A heftaliták tehát fehér hunok, akiket a kínaiak je-tá-nak neveztek, a szanszkrit szövegek huná-nak, az örmények haitalnak, a bizánci TheophylaktószSimokattész abdél-eknek mondja őket. Az általuk vert pénzérméken pedig a görögírásból kifejlesztett baktriai változattal az áll: “Heftal, a ionok királya”.
    Az avarok esetében még problémásabb képet láthatunk. Hívják őket avarnak, ál-avarnak, obornak, zsuan-zsuannak, uar-chunninak, sőt: a római, bizánci szerzők a legtöbbször így fogalmaznak: a hunok, vagyis az avarok, vagyis a magyarok, tehát egy népnek veszik a három elnevezést. Teljesen általánosnak mondható az is, hogy amikor források e népek valamelyikét jellemzik, gyakran vonnak nyelvi, szokásbeli párhuzamot közöttük. A szarmatákról például Herodotosz azt írja, hogy a “ szauromaták szkítanyelven beszélnek, de nem őrizték meg ősi tisztaságában, mivel az amazonok annak idején nem tudták megtanulni tisztességesen.” Ha mindehhez még csatoljuk, a masszagéta, jász, as, asi, alán, stb. elnevezéseket, s mint egymástól független, önálló etnikumot, nyelvet látunk bennük, jó úton vagyunk ahhoz, hogy soha ne sikerüljön meglátni a lényeget.
    Az avar kérdésben további meglepő dolog, hogy a magyar krónikák, bár nyugattól sok mindent átvettek, de az avar névnek a használatát kerülték. Magyar történészeink még ma is „anakronizmus“-nak ítélik pl. Anonymus ama állítását, hogy többen a jeles nemzetségfők közül „kunok“ voltak. Anonymus szerint Taksony felesége kun volt, márpedig a kipcsak kunok csak 1055-ben jöttek Európába. Történészeink azzal intézik el a kérdést, hogy Anonymus tévedett. De sem Kézai, sem Kálti Márk, sem Thuróczy nem említi az avarokat. Tehát ők is tévednek, mindenki téved, csak a finnugor tanszék tudja a biztosat.
    Tudjuk, hogy a bizánci szerzők az avarokról varkun, var-kun-ként beszélnek. Lehet-e hogy az így reánk maradt népnév második részével a „kun“-nal jelölték krónikáink az avar népet?
A szkíta, hun, avar, alán, szarmata, onogur, szabir, kazár, besenyő kapcsolatrendszer rögvest érthetőbbé válik, ha feltételezzük, hogy mindezek a népek nem egymástól elszigetelt entitások, hanem ugyannak a fajnak, kultúrkörnek kisebb részei, csoportjai, nemzetségei. Nem állítjuk, hogy ugyanazok, hiszen mind az egymástól való távolság, mind az évezrednyi idő, ami elválasztja őket, minden tekintetben lényeges különbségeket eredményezett nyelvben, szokásokban, identitásban egyaránt. Az sem állítható - hisz ebben is rengeteg a megválaszo-latlan, homályos kérdés -, hogy ez a gondolatmenet volna az igaz. Annyit azonban feltétlenül megengedhetünk magunknak, hogy ellentétben a finnugorizmussal, őstörténetünknek ezt a lehetséges menetét próbáljuk vázolni. Különösképpen, hogy legalább annyi, ha nem több tény erősíti ezt a lehetőséget, mint a finnugor doktrinát.
 

Egy finnugorista logika

Mielőtt rátérnénk az avarkor valósághoz közelebb álló történetére, a kuriózum és a döbbenet kedvéért nézzük, hogyan adja elő az avarok Kárpát-medencébe történő bejövetelét egy akadémista történész: “Baján, nem kis meglepetésre megismételte a korábbi ajánlatot. Megnemtámadási egyezményt, sőt béke és barátsági szerződést ajánlott, világosan értésére adva Sigebertenek, hogy nem a frankokkal van dolguk, csupán utat, bejáratot keresnek a Duna völgyébe. Csakhogy nem találnak. A Déli-Kárpátoktól a Szudétákig összefüggő magas hegység és erdőrengeteg húzódik, a szűk szorosakat keleten ellenségeik, a gepidák őrzik, északon pedig a számukra ismeretlen, de nem kevésbé kemény germánok, a langobardok. Az Al-Duna fölötti síkságról elindulva már másodszor terelik őket a hegyek és erdőségek, a járható síkságokon át a frankok országának peremére. “ Ezt a primitív mesét, amelyre a forrásokban egy szó sem utal, később továbbszínesíti, mondván: “Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt. Mintha valami kelepcéből igye-keznének menekülni, ismét körül rajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566-67 telétől pedig egyenesen fenyegető. A `szolgáikat’ üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögéakartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archaeo-geográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi és Keleti Kárpátokon. “
    Csak egy megjegyzés a fenti gondolatmenethez: annak a Bajánnak, aki 567-ben megsemmisítő vereséget mért a gepidákra, akinek puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy a longabardok 568. húsvétján azonnal elhagyják Pannóniát, aki rövid úton térdre kényszerítette a hatalmas Bizáncot, “élet és halál kérdése volt”, hogy megtalálja a Kárpát-medencébe vezető utat?! Más alkalommal arról írnak, hogy az avarok “több ezer km-es állandó menekülése miatt az állatállomány több ízben megritkult, elpusztult, aminek következtében az avarok Thüringiában éheztek, amely nyilván állatállományuk pusztulásának egyik következménye. “ “Ma már bátran elmondható, az 567 év sorsdöntő eseményei egytől -egyig hibás politikai helyzetfelmérésen, tévedésen alapultak. “ S ezt a kelepce-mesét nyomban átvették mások, s ez ma tananyag.
Legelőször vázoljuk fel az eurázsiai földrajzi és történeti képet a Kr. sz. utáni VI. században Koreától Hispániáig. Az akkori világ nagyhatalmai voltak: Kína, Irán, Bizánc, a frank királyság, a fehér hunok (vagy heftaliták) közép-ázsiai és indiai birodalma és a VI. század derekától a türkök hatalmas országa. A római birodalom bukása után egy ideig Nyugat-Európában az ún. germán kliens-királyságok léteztek: a spanyol földön a vandál és a gót királyság, Itáliában Ravenna székhellyel Teoderich gót királysága, az ókori Galliában pedig a frankok királysága. Itália felé a frankok nem tudtak terjeszkedni, mert arra Bizánc tette rá a kezét. Itália bizánci provinciává válik, a pápák is engedelmesen szolgálták a császárt. Ugyanakkor a bizánci császári udvar igyekezett a perzsákkal békében maradni. A VI. század elejéig azért volt béke Irán és Bizánc között, mert közösen védekeztek a közép-ázsiai fehér hunok vagy heftaliták ellen. A heftaliták az V. század végén és a VI. század első harmadában megismételték őseik nagy haditettét: elfoglalták a Gangesz és az Indus völgyét ésToramana, majd a fia Mihirakula hatalmas birodalmat hozott létre, amely 540-ig fennállt.
    A türkök a zsuan-zsuanokat 555-ben verték meg, a heftalitákat, a perzsákat, 560 táján. A türk kaganátus születése egybeesik az avarok első európai szerep-lésének időpontjával, amikor is egy avar követség, Kandik vezetésével, megjelent Bizáncban. Az írott források adatai alapján történeti ténnyé szilárdult az a feltevés, hogy az avarok (amiként majd később a magyarok is!) menekültek, mégpedig a türkök elől.

Kik voltak az avarok?

Az un. avarok kárpát-medencei szereplésének megértéséhez vissza kell mennünk Közép- és Belső-Ázsiába.
Az 5. századtól kezdve másfélszáz éven át az avarok az Altáj hegység és a Balhas-tó vidékén alapozták meg hatalmukat. Leigázott népeik közé tartoztak a türkök is. Ezek az Altáj-hegység egyik szárnyában, az általuk Ötükennek nevezett hegységben laktak és ők voltak az avarok bányászai és leghíresebb fegyverkovácsai. Az V. század elejére egyre erősödő türk törzsek kezdtek önálló kapcsolatot kialakítani elsősorban a Kínai Birodalommal. Az 535. év világméretű éghajlati katasztrófája alapjaiban változtatta meg a térségben élők helyzetét. A sztyeppén évtizedes szárazság és éhínség következett, amely az avarok lóállományát drasztikusan csökkentette. Valószínűsíthető, hogy ez az évtizedes szárazság okozta az avarok egy részének ekkortájt történő nyugatabbra költözését. A Kaspi-tenger irányában, a Volgán átkelve kerestek a maguk számára lakható területeket.
    A kevésbé egyoldalú türk és török gazdaságra, az amúgy is északabbra eső, nedvesebb területeken ez az éghajlatváltozás kevésbé volt romboló hatással, ezért a század közepére megváltoztak az eddigi erőviszonyok.
A 6. század elején kiváló férfiú került a türkök élére: Bumin kagán. Ő 552-ben nemcsak hogy felszabadította népét az avar uralom alól, hanem teljesen megdöntötte az Altaj vidéki virágzó avar uralmat, s az avar népet elűzte erről a vidékről. Ezeket az avarokat a türkök Varkhon-oknak nevezték.
    Az avarok nyugat, dél-nyugatra húzódása egybeesett a heftalita hun Birodalom hanyatlásával, ami a heftalitákat viszont egyre északabbra kényszerítette. A két rokon nép életútjának így lett találkozó pontja az Aral-tó keleti, dél-keleti része, az Oxusz és Jaxartész folyó vidéke. Theophilaktosz megemlíti, hogy az avar törzsek több tagja Perzsia észak-keleti határán tanyázik. Ugyancsak ilyen földrajzi megjelölést nyújt Tabari, aki ekkortájt az Oxus folyó túlsó oldalára helyezi a keleti Avar Birodalom magvát. Mivel a további terjeszkedésnek Nyugaton útját állta a Perzsa Birodalom, így 558-ban a varkhonok követei Kandik vezetésével megjelentek a konstantinápolyi udvarban és azt kérték, hogy adjon nekik a császár földet, ahol megtelepedhetnek, s annak ellenében felajánlották népük fegyveres erejét a birodalom oltalmára.
Justinianus császár úgy számított, hogy ezzel a menekülő néppel leveretheti a birodalmat északi irányból folyamatosan zaklató kuturgurokat. A kutugorok egy, a Perzsa Birodalomból kivált, a hunokkal-avarokkal ugyancsak rokon nép volt, akik jó évtizeddel korábban, a szárazság miatt vándorolva kerülhettek perzsa fennhatóság alá. Vezetőjük Zabergán volt, aki a nesztorianus vallás követte, éppúgy, mint a perzsa trónörökös, aki lázadásra híva fel a nesztoriánusokat apja ellen, hogy vele a mágusoknak a hatalmát is letörje. A lázadást azonban elfojtották.
    Zabergán ekkor hagyta el véglegesen a perzsák szolgálatát, és húsz ezer lovasával Alánia határain túl a Don-folyó környékére telepedett, ami már előzőleg is utrigur törzsek szálláshelye volt.
I.Justinianus császár ellentéteket szító politikája folytán a két törzs évtizedekig tartó, irtóháborút viselt egymás ellen. Az utrigurok királya, Sandik fejedelem, már régebb óta Bizánc határőrségi védelmét látta el, évi zsoldjáradékért. Sandik 556-ban megtámadta a kutrigurokat, azonban vereséget szenvedett.
    Körülbelül hat évig folyt erre a megtorló háború, amelyet egymás közt folytattak. Mint láttuk, Zabergán kutrigurjai is avarok voltak. A történészek tévedését az okozza, hogy mindenáron két, vagy három népet akarnak azonosítani az elnevezések mögött.
    Zabergán rájött, hogy a császár kétszínű játékot folytat a hunfajú népek összeveszítésére, mint ahogyan a langobárdokat állandóan a gepidákkal tartatta féken, de ugyanakkor a langobárdokat is tüzelte a gepidák ellen.
S amikor Justinianus beleegyezett, hogy a varkhonok ezen a területen letelepedjenek, Zabergán itt és ekkor - Dobrudzsában 558-ban adta át a hatalmat a fiatal, tetterős hódítónak, Baján nagykagánnak, és mindketten itt maradtak, annak ellenére, hogy a bizalmatlan császár a herulok földjét „ajándékozta“ Baján avarjainak, mely a mai Morva-mezőnek felelt volna meg.“
    Baján kagán hadi népét a rokon kuturgur nép fejedelmének, Zabergának a seregeivel egyesítette és tíz esztendő alatt létrehozta birodalmát a Kárpát-medencében.

Az avar titok

Baján kagán szédületes gyorsasággal létrehozott hatalmas birodalma, amely Salzburgtól a Donig, talán még azon túl is terjedt, számos, mind a mai napig megfejtetlen, megfejthetetlen rejtélyt hordoz. Népének homályba vesző, találgatásokra okot adó eredetén túl velük kapcsolatban a legsúlyosabb kérdés kétségkívül a VII. század derekán az avar leletanyagban beállt változás. A “kettős honfoglalás” László Gyula által kidolgozott elmélete elég közismert ahhoz, hogy ezzel a kérdéskörrel itt, most nem foglalkozunk.
    Három, kevésbé feltűnő, de súlyos problémára - ha nem is keressük a választ -, szeretnénk felhívni a figyelmet. Az első: miért van az, hogy a birodalom 200, de inkább 250 fennállása alatt az alapító, Bajánon kívül egyetlen korabeli tudósító sem jegyezte fel egyetlen más avar fejedelem, kagán uralkodó nevét sem?! A második: miért van az, hogy középkori krónikáink közül egy sem szól egyetlen szót sem az avarokról?! A harmadik: mi magyarázza azt, hogy Nagy Károly 791-ben avarok ellen indított hadait az avarok még tönkre verik, ám alig pár év múlva már követeik Aachenben könyörögnek, hogy felvehessék a kereszténységet, majd a 796. és a 803. esztendő frank hadjáratai után egy 200 éves birodalom népével együtt pillanatok alatt, hír és nyom nélkül eltűnik a történelem szinpadáról.
    Mindhárom kérdés válaszaihoz vezető utat keresve vissza kell kanyarodnunk kissé az időben, térben pedig nagyobb rátekintéssel kell szemlélnünk az eseményeket.
    Az avarok 540-550. évi átvonulása óta nagyot változott a Kaspi térség politikai tagolódása. A változásokat elindító, illetve mozgató legfőbb erő a Türk, és a Perzsa Birodalom, majd a VII.században fellépő új erő, az Arab Kalifátus volt.
A türkök, miután szövetséget kötöttek a perzsákkal, 567-ben végleg legyőzték a heftalita hunokat, s hatalmukat kiterjesztették egész a Volgáig.
    Bizánc ebben az időben nehéz évtizedeket élt át. Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a 7. század első éveiben a perzsák meg-szerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz császár 627-ben leverte a perzsa hadakat, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.
    Végsősoron azonban a Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (például III. Leó, akinek a nevéhez az akroinoni nagy győzelem fűződik) képességein. Az arab betörések visszaverése után a birodalom hamarosan erőre kapott. Konstantinápoly 717-es ostroma óriási veszteségeket okozott az araboknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus többé már nem fenyegette a birodalom magterületeit.
    Az arab-perzsa háború két döntő csatája után – Qádiszijjánnál 637-ben és Nahávand mellett 642-ben – III. Jazdagird, az utolsó szászánida uralkodó Mervbe menekült, ahol 651-ben meggyilkolták. Ezzel az Újperzsa Birodalom helyét egy sokkal agresszívebb, kegyetlenebb hatalom vette át, ami alapjaiban változtatta meg a térség népeinek életét. Vallási tekintetben ugyanis a perzsa állam sokszínűnek, toleránsnak mondható. Bár vallási ellentétek miatt gyakran dúltak belső háborúk, ezek valódi oka többnyire a hatalom birtoklása volt. Az iszlám viszont nem tűrt meg semmilyen más vallást maga mellett. A dzsihád, a szent háború azt eredményezte, hogy a meghódított területek lakossága választhatott a halál, menekülés, vagy az iszlámra való áttéréssel a behódolás között. Mindennek az lett az eredménye, hogy hatalmas keresztény, nesztoriánus, manicheista, és zsidó tömegek kerestek menedéket részben Bizánc, részben a Kaukázuson, a Kaspin túli területeken.
Az ide menekült, nagyrészt szkíta-hun gyökerű népeknek három, a térség további történelmét meghatározó szövetsége, államalakulata a volgai bolgárok, az onogurok, majd a kazárok birodalma. Mind az avar, mind a magyar történelem szempontjából nézve e birodalmak szerepe olyannyira zavaros, egyáltalán nem tisztázott, hogy a folyamat megértése végett érdemes és szükséges vázlatosan külön-külön áttekinteni az eseményeket.
 

Fától az erdőig - Kik voltak a bolgárok?

Aki Atilla Hun Birodalmától az Árpád bejöveteléig terjedő időszakot vizsgálva megpróbál idő- és térbeli szempontból tisztán látni az V. és a IX. század népei, birodalmai között, egyáltalán nincs könnyű helyzetben. A zavarnak több oka van. Egyrészt a korabeli írott források számtalan, egymásnak is gyakran ellentmondó, homályos elnevezésekkel illetik a különböző népeket. A hunokról például megszámlalálhatatlan sok híradás maradt fenn, de - Bakay Kornél hasonlatával élve - a rengeteg forrás szerzője közül csupán kettő volt, aki egyáltalán látott eleven hunt.
    A zavar másik oka, hogy az adott időszakot tárgyaló tudományos munkák szinte ki-vétel nélkül darabjaira, részeire szedve, azokat a környezeteből kiragadva vizsgálja az esemé-nyeket. Így áll elő az a helyzet, hogy a - mint láttuk, eléggé megbízhatatlan - népelnevezések nyomán a Hun Birodalom után - ideértve az avarokat, alánokat, besenyőket, bulgárokat, onogurokat, szabírokat, magyarokat, kazárokat, stb.- tucatnyi, “nem tudjuk, honnét jött”, “lehetséges, feltételezhető” összetételű, majd “eltűnt a történelem színpadáról, mind egy szálig kiveszett” népekkel találkozunk.
Nyilvánvaló, hogy a források bizonytalansága, hiányossága, gyakran hiányzó mivolta, egyáltalán nem könnyíti meg a kutató dolgát. A régészeti kutatások során feltárt emlékanyag pedig nem szólal meg, nem beszél közvetlenül a hozzá kapcsolható nép kilétéről.
    Miközben az adott időszakban legalább öt, 100-150-200 évig fennálló hatalom államiságát, birodalmát tárgyalja így, a részletekbe veszve a hivatalos történettudomány, fel kell tennünk a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy ezek a nomád, barbár, törzsi előzményekkel rendelkező népek, az államszervezés minden technikai, adminisztratív, és szellemi ismerete nélkül, pusztán az adott pillanat katonai fölényére alapozva, rövid idő alatt létre tudtak hozni és évszázadokig fenn tudtak tartani hatalmas birodalmakat?
    Ha e kérdésre magyarázatot akarunk kapni, akkor azt kell feltételezni, hogy tévedés ezt a kort egymástól független, birodalmak, népek egymásutániságában tárgyalni. Ha széttördeljük a folyamatot apró epizódokra, véletlenül sem fog összeállni e négyszáz esztendő valós képe.
Világosan kell látni, hogy az indoeurópai és finnugor megkérdőjelezhetetlen dogmák, és az ezeket politikai beállítottság, vagy egyszerűen szakmai, tudományos korlátoltság miatt hirdetők álláspontjának fenntarthatósága abban pillanatban összeomlik, ha egységben vizsgáljuk az un. népvándorlás kor történetét.
    Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy mindez pontosan így történt. Ehhez sajnos kevés ma még biztos tudás, ismeret. Azt azonban váltig állíthatjuk a rendelkezésre álló bizonyosságok alapján, hogy így is történhetett. Ezen túlmenően pedig joggal kérhetjük számon, követelhetjük az un. tudományos, kutató, magyar értelmiségtől, hogy a legelemibb tudományos tisztesség miatt fordítson legalább egyforma figyelmet a magyar őstörténet minden lehetséges irányra. Egyénileg és intézményes formában egyaránt.
    Kevesen tudják, hogy a világon mindmáig használt nevünk: a hungurus, a venger, a hongrois, az Ungarn, etc. a bolgárok köré sorolt onoguroktól ered, hogy a magyar nyelv számos szava bolgár-török eredetű. Ha mindehhez még hozzá vesszük a László Gyula régészprofesszor által kidolgozott ún. kettős honfoglalás elméletét, akkor mindenki számára világossá válik, hogy történelmünk vonatkozásában alapvető jelentősége van a bolgároknak.
    Három Bulgária volt a történelem során. A legősibb a Kubán folyótól északra, a Fekete-tenger északi térségében terült el s ennek a neve a Kr sz. utáni VII. században Magna Bulgaria volt. Létezett azonban a Volga folyó középső folyása vidékén egy Volgai Bulgária is, amelynek nemcsak jelentős városai,várai, erődítményei voltak, hanem népessége között ott éltek a magyarok is! Ezt két jelentős történeti tény igazolja. Az egyik Julianus barát 1235/36. évi utazása, amikor is rátalált a Volga bal partján magyar testvéreinkre, a másik pedig az elmúlt évtizedekben feltárt nagy temetők leletanyaga és temetkezési formája. A Volga középső folyásvidékén és a Káma mentén ugyanis igen jelentős temetőket tártak fel, amelyek sírjai és a sírokban talált  mellékletek mindezideig a legnagyobb mértékű hasonlóságot, nem egyszer azonosságot mutatják a Kárpát-medencei honfoglaló magyar emlék anyaggal!
    Bár az V. századtól kezdve egyre gyakrabban találkozunk “bolgar”, “vulgar” elnevezéssel, a név pontos eredetét nem ismerjük. Általánosan elfogadott feltételezés, hogy keleti, Belső-Ázsiából érkezett nép szervezte meg a Bolgár államot. Ebbe a térségbe pedig keleti irányból a VI.század közepén érkezett nagyobb néptömeg, egyrészt az 540-es években fellépő éghajlatváltozás, másrész 558 után, miután a türkök megverték az avarokat. Az eléggé egyértelmű. hogy mindkét áramlattal szkíta-hun fajú tömeg érkezett a Volga vidékére. Nyilvánvaló, hogy ők szervezhették szövetségbe az e területen is már évszázadok óta élő szkíta őslakosságot.
    Nikephórosz pátriárka számol be róla, hogy a “Meótisz-tó a Kubán folyónál van az egykori Nagy Bulgariának mondott ország s a kotrágok népe, akik (a bolgárokkal) egyazon törzshöz tartoznak. Konsztantinosz idejében, egy bizonyos Kubrat(Kuvrat) nevű férfi, ezeknek a törzseknek a fejedelme lévén, megvált az élettől. Öt fiút hagyott maga után s nekik úgy végrendelkezett, hogy semmiképpen se távolodjanak elegymás lakóhelyétől. Ők azonban keveset törődve az apai intelemmel kis idő múltán elváltak egymástól, mindegyikük kiszakította a saját részét. A Baianus nevű első fiú az apai utasításnak megfelelően az ősi földön maradt mindmáig. A Kotragósz nevű másodszülött átkelt a Tanaiszon és ott telepedett meg. A negyedik fiú átkelt az Isztroszon s ott tanyázik Pannóniában, amely most avar uralom alatt áll, ennek a helybéli népnek az alattvalója. Az ötödik a Ravenna környéki Pentapolisban állapodott meg és a rómaiak adófizetője lett. Hátra van még a harmadik fiú, Aszparuh. Ő átkelvén a Danaprisz és a Danasztrisz folyón a Danubius környékén lakik amelyet anyanyelvükön Onglos-nak (Oglum-nak) hívnak s amely nehezen megközelíthető és bevehetetlen az ellenség részéről. Biztonságos, mert előtte kedvezőtlen a terep ésmocsaras vidéken fekszik, hátulról pedig járhatatlan meredélyek védik. Miután a nép így megoszlott és szétvált, a kazárok népe, a szarmaták szomszédja, Bersziliából előtört, lerohanta a Fekete-tenger feletti földet, ahol Baianust is hatalma alá kényszerítette és az adót fizet neki.”
   Fordítsuk le a híradást: a pátriárka beszámolója a VII. század közepének történéseit mondja el. Az első fiú helyben marad, azon területen, ami néhány évtized múlva Onogúria néven tűnik fel a forrásokban. A negyedik fiú vezette rész beérkezik a Kárpát-medencébe, pontosan a kettős honfoglalás elméletével megegyező időben. A második fiú, csak átkel a Tanaiszon, ami Don folyónak felel meg, s magyar vonatkozásban hamarosan Etelköz, Levedia néven fogják emlegetni e területet. A negyedik fiú hozza létre az Al-Duna környékén a dunai bolgár államot.
    Ezzel a szétvándorlással létszámban és erőben megfogyatkozott, helyben maradt, addig bolgárnak nevezett nép már nem volt elég erős ahhoz, hogy az ebben az időben megerősödő, új állammal, Kazáriával szemben a nevével jelzett szövetséget fenntartsa. Kazár fennhatóság és befolyás alá kerülve a Kazár Birodalom északi, északi-nyugati határőr feladatát látták el újraszervezett szövetségi formában, amit már aztán onogur, azaz tíz törzs néven jegyez a történelem.
Ekkortájt a VII. század végén, VIII. század elején járunk. A Kaukázus vonalát elérő arab hódítás ismét jelentős népmozgást indít el Közép-Ázsiában. Ez a népmozgás abban különbözik a korábbiaktól, hogy nagyobb és végérvényes.
    Az egykori Perzsa, Heftalita, és a visszaszoruló Türk Birodalom területéről mindenki menekül mindenki, aki nem hódol be az araboknak. Ez a menekülés elsősorban szkíta-hun fajú népeket érint. A kitérés egyetlen lehetséges iránya észak, észak-kelet. Részben az Aral-Kaspi közötti területen, az Oxsus-Jaxartes folyókon át, illetve a Kaukázus terében a két lehetséges átjárón, Darial-, más néven Alán-hágón, illetve a derbenti szoroson át.
Az arab hódítás a nagy népmozgások elindításán túl még egy, jelentős változást hoz Közép-Ázsia addigi geopolitikai helyzetébe. A fő kereskedelmi útvonal, a Selyemút megszerzésével az arabok gyökeresen átrendezik a térség gazdasági kapcsolatrendszerét. Megszakad a kereskedelem Baktria, Szogdia ősi kézműves városaival, elakad a kínai és az indiai kapcsolat is.
    A Kaukázustól északra pedig a rövid idő alatt felduzzad a népesség új állam-alakulatokban, szövetségekben keresi helyét a megváltozott világban.
 

A kazár rejtély

Nyugodt lélekkel és ép elmével állítható, hogy aki kellő bizonyítékokkal, tényekkel és forrásokkal alátámasztva a “kazár rejtélyt” megfejti, bevonul a történet és régészet tudomány halhatatlanjainak sorába. A kazár állam létrejötte, összetétele ugyanis nem pusztán egyetlen birodalomra ad magyarázatot, de szinte bizonyos, hogy megvilágítja az egész népvándorláskor, a szkíta-hun és indoeurópai problémakör valódi mozgatórugóit.
    A Kazár Birodalom teljesen homályos, tisztázatlan története annál is különösebb, hisz időben már egy gazdagon dokumentált, számos forrással rendelkező, hozzánk már csak “karnyújtásnyira”, közvetlenül Álmos-Árpád előtt lévő időről beszélünk, amely régészeti szempontból is nagyon sok feltárással lelettel bír.
    Megőrizve e szerény történeti áttekintés valamelyest komolyságát, de a történetkutatás aktuálpolitikai vetületeire való utalás miatt meg kell említeni a közelmúltban a kazárok-kal kapcsolatban felröptetett, mulatságos, de veszélyes jövőképet sejtető hírt: Komoróczy Géza nevet viselő “történészprofesszor” nyilatkozott így a Hetek című hetilapban: „Márpedig könnyen elképzelhető, hogy nemcsak a kazárok, hanem szövetségeseik vezetői is felvették a zsidó vallást. Ezért merem azt mondani – magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak jelent –, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan.” Ha valami, akkor magyar nemzet története, a magyar történet kutatás jó példa arra, hogy egy állítás lehet bármekkora valótlanság, ostobaság, ha sokat és hosszú időn át súlykolják, az lesz az általánosan elfogadott valóságkép. Bízva abban, hogy ebben az esetben nem lesz igaz ez a tendencia, térjünk vissza a tényszerű kazár kérdéshez.
    Mit mond a mérvadó tudomány a kazárokról? A Korai magyar történeti lexikon szerint “Biztosan török nyelvet beszélő nép, bár nyelvükről összefüggő nyelvemlék nem került elő. ” Majd később: “A kazárok nyelvi hovatartozásának vitája nincs lezárva, de az biztos, hogy a kazár birodalomban beszéltek legalább egy köztörök és egy csuvasos típusú nyelvet. Ezeken kívül iráni nyelvű alánok, finnugor és szláv nyelveken beszélő népek is éltek a kazár  birodalomban. “ Németh Gyula például 1930-ban így: “A türkök 587 körül foglalták el a Kubán vidékét és szervezték meg a kazár birodalmat. Világos, hogy türk vezetés alatt állt a kazár birodalom “ Pusztán e két idézet elegendő annak megállapítására, hogy mennyire hipotetikus ez ugyanakkor teljesen bevett és általánosnak mondható vélemény a kazárokról.
    Most nézzünk példát arra, mit mondanak a korabeli források a kazárokról? Tabari följegyzéséből világosan kiderül, hogy a kazárok nem azonosak a türkökkel és egyetlen szó sincs nála arról, hogy a türkök szervezték volna meg őket! A perzsa nagykirály Khoszróv Anusirván (531-578) a bizánciak után a kazárok ellen fordult majd az udvarában nagyszámú követet fogadott, mégpedig a türkök, a kínaiak és a kazárok követeit, tehát világosan meg van különböztetve a türk és a kazár birodalom! Az orosz ún. Nesztor -krónika a kazárokat fehér ugoroknak mondja (Ugri bjelü) őket. Általános a szakirodalomban annak hangoztatása, hogy a kazárok csak a VII. században jelentek meg a történelem színpadán, noha a nevük korábban, már a VI. században is szerepel. Mivel az írott forrásokban az V-VI. században, mindaddig, amíg a kazár népnév meg nem jelenik, a következő népek szerepelnek: hún, (honni), evrei, hajlandúr, maszkút, (maszszagéta), uhundur-bolgár, barszil, akacír szabír, onogúr, alán, ovsz (ász), sandan és zsidán, alapos okunk van arra, hogy a kazárokat e népek között keressük!
    Minden ismert adat arra mutat, hogy a kazárok a kaukázusi szabírok, a kaukázusi onogúrok és a barszilok (alánok) törzseiből, jöttek létre, akik viszont a szkíta-hun népek közé tartoztak. A perzsa pehlevi és az arab források a kaukázusi hunokat mindig kazárnak nevezik. Gumiljov még pontosabban fogalmazott: a kazárok, a hunok leszármazottai, mint hódítók, szarmata asszonyokkal éltek Barsziliában, majd egybeolvadtak a barszil-bulgárok törzsével egy néppé.
Az örmény források szerint a hajlandurok a kusánok fehér királyának a nemzetségből valók, a bizánci görög források viszont a maszkút masszagéták királyát a párthus dinasztia négy királya közül az egyiknek nevezik. Általában nem szokták észrevenni vagy legalábbis nem szokták hangsúlyozni, hogy a közép-ázsiai fehér húnok és a kaukázusi szabír húnok között nemcsak rokonság áll fenn, de szoros kapcsolataik is voltak. Ez pedig fontos körülmény, amint majd látni fogjuk. A hajlandurokat a szír források onoguroknak mondják.

Kazária és a zsidó bevándorlás

Összefoglalva: feltételezhető, hogy a türk és az arab hódítás nyomán a Kauká-zustól és a Kaspi-tengertől északra került, zömében szkíta-hun népek a türk és arab expanzió hatására szükséges védekezésből szervezték meg Kazária néven ismertté vált államukat, amely gátat tudott vetni az előbbiek további terjesz-kedésének.
    A Kazár állam erejére jellemző, hogy nem csak védekezve megállította az arabokat, de ellencsapásokra is képes volt. A kazár uralkodó család és a bizánci császárok között közismertek a kölcsönös házassági kapcsolatok, ami szintén arra utal, hogy a kazárok a Bizánccal egyenrangú félként jelentek meg ebben az időben. (Herakléósz bizánci császár, miután 626-ban 40 ezer fős kazár seregsegítsége révén győzött a perzsák ellen, Eudoxia nevű leányát ajánlotta fel a kazár vezérnek. Később II. Justinianus bizánci császár, akinek orrát az ellenfelei levágták és száműzték Bizáncból (ezért lett Justinianus Rhinotmetus a neve), Kherszón városából átszökött a kazárokhoz, Dóroszba s ott szövetséget kötött a kazár kagánnal és feleségül vette a kagán nővérét Theodórát. 732-ben Konsztantin feleségül vette a kazár Csicsak-ot (Virág), aki a keresztségben az Iréné nevet kapta. Az ő gyermekük lett IV. Leó (775-780), aki a kazár melléknevet viselte.
    Itt és most nem lehet célunk a Kazár Birodalom történetének még vázlatos ismertetése sem, éppúgy ahogy nem tudjuk vizsgálni a birodalom nyelvét sem, de két számunkra mindenképp kiemelt érdekességű forrást érdemes idézni. Isztakhri és Ibn Haukál szerint a burtászok nyelve különbözik a kazár és a bolgár nyelvtől, tehát a kazár és a bolgár hasonlít egymáshoz. Ibn Fadlan pedig a következő - igazán meglepő, talán azt is mondhatnók: megdöbbentő - jellemzést adta: “A kazárok nyelve nem hasonlít sem a turk, sem a perzsa nyelvhez, sőt a világ egy nyelvéhez sem” De Isztakhri is tulajdonképpen ugyanezt mondja: “A kazár nyelv különbözik a török és a perzsa nyelvtől s a világnak egy olyan nyelve sincs, mely az övékhez hasonlítana.” Ibn Haukál azt közli, hogy a bolgár nyelv is olyan, mint a kazár. Maszudi pedig kijelenti, hogy a kazárokat törökül szabíroknak hívják, perzsául kazároknak mondják. Ezek az arab és perzsa utazók találkoztak eleven kazárokkal, beszéltek velük vagy kortársaikkal, tehát szem- és fültanúk, akkor hogyan lehetséges mégis, hogy az ezredévvel későbbi szobatudósok minden további nélkül kétségbe vonják a szavaikat, azt állítva, hogy a kazárok biztosan türk nyelven beszéltek? Azt csak halkan említjük meg, figyelemfelkeltés gyanánt, hogy a későbbi koroktól lényegében egészen máig, nem ugyanezekkel jelzőkkel illetik az idegenek a magyar nyelvet?
    Az Avar Birodalom hanyatló, második szakaszától elkanyarodva, és oda visszatérve a kazár állam vallásával kell foglalkoznunk.
     A birodalom létrejöttének népi sokszínűsége miatt nyilvánvaló lehet a vallási sokszínűség is. Az őskereszténységtől a bizánci rítuson át, a nesztorianus valláson át a római kereszténységig találunk forrásokat, régészeti bizonyítékokat. E különböző vallású népek a szkíta alapú államokra jellemző módon többnyire békében éltek egymással, egymás mellett, egyikre sem volt jellemző az erőszakos térítés.
    A VII. század második felében azonban lényeges változás történt e téren is. Az arabok elöl menekülve, elsősorban dél-nyugatról Kis-Ázsiából, valamint az arabok által meghódított kereskedő városokból, mint Szamarkand, Bukhara, Khorezm, nagy számú zsidó vallású tömeg keresett és kapott menedéket Kazária területén. Ezek rövid idő alatt kölcsön ügyleteik révén nagy befolyásra és hatalomra tettek szert, főleg az uralkodó családon és az arisztokrácián belül, s a VIII. század végére elérték, hogy közülük sokan, maga az uralkodó is áttért a zsidó hitre. Ez áttérés azonban teljesen ellentétben állt köznép felfogásával. Valószínű, hogy a kazár eredettel magyarázott, a magyarokkal kapcsolatban ismert lázadó törzsek kiválása a Kazár Birodalomból is ezzel a vallási ellentéttel magyarázható.
    Ahhoz, hogy a kazár arisztokrácia zsidó hitre történő áttérésének kárpát-medencei, az akkori avarságra vonatkozó következményeit tárgyaljuk, előbb ki kell térnünk az Avar és a Kazár birodalom kapcsolatára.

Egy nép - sok törzs

Szakadjunk el a “közismert”, “általánosan elfogadott” sztereotípiáktól. Sőt: mivel sem feladatunk nem lehet, sem lehetőségünk nincs rá, hogy akárcsak megpróbáljunk választ találni a tisztázatlan történésekre, kezdjük a legegyszerűbb, de talán a leghamarabb célravezető módszerrel. Tegyük fel, fogalmazzuk meg az adott korral kapcsolatban, racionálisan felmerülő kérdéseket. Úgymint: ha Baján avarjai a türkök és a zsuan-zsuanok által megveretve érkeztek a Kárpát-medencébe, hogyan képviselhettek akkora erőt, hogy 10 év alatt legyőzik a longobárdokat, szlávokat, gepidákat, de még Bizáncot is.
    Hogyan tudták évszázadon át fenntartani hatalmukat, a VIII. század végén több ízben megverni a frankokat, hatalmas seregeket kiállítani ellenük? Ez egy kis létszámú, megvert néptől, pusztán demográfiailag is képtelenség.
hogyan lehetséges az, hogy Európa közepén egy 200 évig fennálló, meghatározó állam egyetlen uralkodójának, fejedelmének neve sem maradt fenn Baján kagánon kívül?
    Ha az utolsó, a harmadik kérdésre megtaláljuk a választ, egyszersmind megvá-laszoltuk az előző kettőt is.
Amikor az indoeurópai, indogermán, vagy szláv orientációjú történetírás, szemlélet a koncepciójába nem illő néppel, törzzsel, állammal találkozik, és már ferdíteni, torztani sem tud, akkor következetesen szőrén-szálán eltűntként tünteti fel azokat, akik végképp kilógnak az indoeurópai sorból. Ezt láthatjuk már a sumérok esetében is, de ugyanígy intézik el a szarmaták, szkíták, és Atilla hunjainak sorsát is. Holott ép elmével kizárható, hogy a történelem menetét évszádokon át meghatározó, alakító, nagy létszámú népek pillanatok alatt nyomtalanul eltűnjenek, asszírrá váljanak, romanizálódjanak, vagy elszlávosodjanak. Különösen, ha figyelembe vesszük, sem a sumérok, sem a szkíták, sem a hunok nem képviseltek semmivel alacsonyobb műveltséget, kultúrát, mint az utánuk következő népek.
    Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk az indoeurópai történelem szemléletet - márpedig hagyjuk figyelmen kívül - , akkor egészen más képet kapunk, különösen a Kr. utáni évszázadokra vonatkozólag.
Láthattuk, hogy egész Közép-, Belső-Ázsiát a hatalmas kelet-európai síkságon át a Kárpát-medencéig egy gyökérből fakadó, szkíta népek népesítették be a kezdetektől a népvándorláskor nagy hullámaival bezárólag. Nyilvánvaló, hogy mind a térben, mind az időben egymástól elválasztott népek, csoportok, törzsek kultúrája, nyelve, öltözete, hitvilág az eltérő közvetlen környezeti hatások miatt jelentős eltéréseket, különbségeket mutat. Ám a régészeti feltárások eredményei egyértelműen arra utalnak, hogy másságok mellet mindezen népek alapjaiban egységes kultúra hordozói voltak egész a legutóbbi időkig.
    Ugyanezt támasztja alá saját krónikás hagyományunk, hit és mondavilágunk. És ugyanazzal a fura ismeretlenséggel beszélnek mindezen népekről a korabeli, nem rokon források, ideértve a római, görög, arab, germán kútfőket. A szír, örmény, kínai, stb. keleti források esetében az tűnhet fel a szemlélőnek, hogy míg a nyugati beszámolók általában gyűlölködéssel, megvetéssel említik az általuk barbárnak nevezett idegeneket, addig, e források többnyire csak annyira becsmérlőek, amennyire az egymással háborús konfliktusba keveredő, rivalizáló felek között az normálisnak mondható. A konflikutokon kívül azonban nagyon sokszor elismerőek megnyilatkozásaik.
    A szkíta-hun világ egységes kultúrkör, s ennek emléke, az egy tőről fakadás, az összetartozás és a rokonság tudata nyilvánvalóan elevenen élt e népekben. Enélkül kizárható lenne, hogy akárcsak ideig-óráig megteremthető, fenntartható lett volna Atilla két földrésznyi birodalma, az avarok alig kisebb fennhatósága, de - bizonyos megszorításokkal ugyan - ide sorolhatjuk Dzsingiszkán, Tamerlan évszázadokkal későbbi szereplését is.
    Nemcsak hamis, de mind emiatt valószerűtlen is egész Közép-Ázsia, a Kaspi-tér, a Kaukázus, a Volga-Don-Dnyeper-Dnyeszter vidékének, a Kárpát-medencének a története ennek elhallgatásával, figyelmen kívül hagyásával.

Atilla hunjainak catalaunumi veresége után a hunok nem tűntek el a történelem színpadáról. A súlypont áttolódott keletre, s jól kivehetően egész az avarok megjelenéséig Atilla birodalmának népi alkotóegységei, a heftaliták, bolgárok, alánok, onogurok, utriguruk, kutrigurok, szabirok, kazárok viszik tovább, szervezik a szkíta gyökerű népek életvonalát. Ezen életvonal mentén mindig van “gyengélkedő” és “felemelkedő”-ben lévő népcsoport. Amikor valamelyik ereje teljében van, ő az, aki, a szervező erőt adja, a külvilág felé az egységet megjeleníti, ezáltal az idegenek róla nevezik el az adott időszakot. A IV-V-VI. században a hunok voltak ez a szervező erő.
    A Bizánci Birodalom, a Türk Kaganátus, délen pedig a perzsákat felváltó Arab Kalifátustól körülvéve minden nép számára létfontosságú a Kárpát-medence birtoklása. Annál is inkább, hisz nyugaton egyre erősebb az arabokat megállító Frank Birodalom. A VI. század végén Baján kagán nem is tesz egyebet, mint a hunok keletre húzódásával gótok, gepidák, longobárdok által megszállt Kárpát-medencében a szkíta-hun rendet visszaállítja, ezt a halaszthatatlan feladatot végre hajtja. Elfoglalja a Kárpát-medencét, s olyan erős hatalmat hoz létre, amely 100 évig megakadályoz bármilyen nyugati irányú veszélyeztetettséget. Mivel a Kárpát-medence stratégiai kérdés, ezért a szkíta-hun népeket ekkor összefogó törzs, az avarok vezetője, maga a kagán irányítja bejövetelt.
    A következő évszázad a stabilizálás, az erőgyűjtés, a későbbi nagy egyesítő törzsek kristályosodásának folyamata, a terület egymás közti, mintegy térbeli elosztása. A volgai bolgár egység mondai, öt irányba történő szétválását lehet egymással egyet nem értő, testvéri ellentétekkel magyarázni, de ugyanannyi erővel lehet egy nép tervszerű, birodalomépítő szándékának első lépcsőjeként is értelmezni. Annál is inkább. mert a Kuvrat vezetése alatt állók meg sem próbáltak a Kárpát-medence irányába mozdulni - ott akkor már Baján avarjai vannak, akik “csak” egy kisebb létszámú, a Kárpát-medencei helyzetbe illeszkedő erősítést kapnak - , hanem Bizánc északi határain, az Al-Duna-Dobruzsa környékén foglaltak el még nem belakott helyet.
    A VIII.században a szkíta-hun-avar népek számára is súlyponti kérdés az a délről támadó arab erők megállítása. Mivel a Kárpát-medence - innét nézve hátország - helyzete ebben az időben már stabil, a birodalom irányítása, központja áttevődik Kazáriába, maga az uralkodó is itt foglal helyet. Ez a magyarázata annak, hogy miért nem beszélnek a korabeli források Baján kagán után kárpát-medencei avar fejedelemről. Mert ők akkoriban tudták, amit az utókor már nem. Vagy csak nem akar tudni. Nevezetesen, hogy – lévén egy birodalomról szó - a birodalom feje, nem itt, hanem Kazáriában székel.
És ezzel el is érkeztünk a kárpát-medencei avarok birodalmában a VIII. század végén, IX. század elején történt, eddig megmagyarázhatatlan fordulat valódi kiváltó okához.
    A Kazár Birodalom központjában az ekkora nagy gazdasági és politikai befolyásra szert tett, bevándorolt zsidók elérik, hogy maga az uralkodó, Obadija 780 körül áttér a zsidó hitre. Az arisztokrácián belül számos követője akadt, enélkül Obadija és utódai nem tudták volna bevezetni a zsidók által követelt gazdasági és vallási reformokat, amelyek miatt belső lázongások, harcok kezdődtek a zsidóvá lett és a hitükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodók között. A kiéleződött küzdelem a birodalom szélein hozott olyan, gyökeres változásokat, amely önmagukban is súlyosak voltak, ám következményei majd csak pár évtized múlva mutatkoznak meg igazán.
    Nézzük mega VIII. századi utolsó évtizedének frank-avar kronológiáját.
782-ben Nagy Károly a mai Paderborn közelében fekvő Lippia-ban (Lippeursprung) gyűlést tartott, ahol megjelentek az avar követek is, és hiába a közvetlen szomszédság, miután a frankok legyőzték a langobardokat és a szászokat,” az avar követek a leghatározottabban ragaszkodtak ősi határaikhoz.
788-ban a bajorok és az avarok közt az Ybbs folyónál került sor összecsapásra, a frank sereget Grahamannus és Audacrus vezette, de nem értek el sikereket. Ugyanezen évben az avarok Friaulban is hadakoztak, de ott vereséget szenvedtek.
790-ben Wormsban ismét megjelentek az avar hadi követek, ugyanakkor Károly király is elküldte a maga embereit az avar fejedelmekhez. Az országaik között húzódó határokról folyt a vita. A későbbi háború oka éppen az lett, hogy az avarok egy jottányit sem engedtek a területükből.
791 nyarán Nagy Károly mindenesetre  nagy sereget gyűjtött össze, amelyet személyesen vezetett. Többek szerint “fél Európa vonult az avarok ellen”, az azonban kétségtelen, hogy hatalmas hadi készülődés történt és kiváló haditerv is készült. A király 52 napos hadjárata során azonban semmit sem ért el, sőt ez volt katonai pályafutásá-nak legnagyobb kudarca! Újabb háborúra 795-ig nem is került sor.
794-95 táján belháború robbant ki a Kárpát-medencei avarok között. A “tanácsadó nagyvezért”, a jugurt saját népe megölte, a tudun pedig önként Aachenba ment és felvette római kereszténységet. Ugyanebben az évben a tudun beengedte a frank-bajor sereget dél felől, a Dráva felől.
796-ban Nagy Károly fia, Pipin meglehetősen nagy sereggel indult az avarok  országába, minden bizonnyal ismét a tudun engedélyével és segítségével. A nyugati források szerint ekkor az avarok ekkor új kagánt választottak. Pipin azonban nem harcolt senkivel, az avar főemberek, élen a kagán-kapkánnal és feleségével, a katunnal megadták magukat.
797-ben a frank királyságot megtámadták az arabok, fellázadtak a szászok, ugyan-akkor az avarok elégedetlensége is nőttön-nőtt a frankokkal szemben. Erik friauli herceg nagy sereggel vonult fel az avarok ellen 797-ben. “Az avarok népe megszegte a megígért hűséget” - írták a frank évkönyvek. Erik herceget Fiume városánál megölték, Gerold gróf, Bajorország kormányzója viszont az avarok elleni csatában esett el.
802-ben is igen véres csata dúlt az avarok és a frankok között Gunció váránál, ahol az egész frank sereg csatát vesztett! Az avarok tehát egyáltalán nem voltak elerőtlenedve.
803-ban újabb hadjáratot kellett ellenük indítani.
805-ben ismét történik valami nagyon különös és érthetetlen dolog: a hungvarok itteni fejedelme, a kapkán megjelent Nagy Károly császár színe előtt és népe szorongattatása miatt azt kérte, adjon neki új földet, mert eddigi szálláshelyükön nem maradhatnak. A kapkán keresztény volt és Theodornak hívták. Ezután a császár megengedte az avaroknak, hogy régi szokásuk szerint válasszanak maguknak új kagánt, aki a keresztségben az Ábrahám nevet kapta. Hogyan következhetett be ez a hatalmas változás? 802-ben szétverik az avarok a frank-bajor seregeket s 805-ben már egy cseppnyi rezervátumért könyörögnek?
    A kutatás ezt a döbbenetes változást azzal magyarázza, hogy 803-ban az avarok országát megtámadta a ”rettenetes Krum” bolgár kán (802-814), s ezért “ütött az avarok utolsó órája”, Krum kán ugyanis a Tiszántúlon lemészárolta az avar népet az utolsó emberig. A bolgár kánok kétségtelenül jelentős erőt képviseltek, olykor még azt is megengedték maguknak, hogy a világ egyik urának számító bizánci császárnak adó helyett lóganét küldjenek. Azonban minden valós alapot nélkülöz az a feltevés, mely a Tiszántúl bolgár meghódításáról beszél, hiszen a Suda-lexikon egyetlen adatára építették fel ezt a teóriát! Ilyen bolgár támadás és hadjárat egyszerűen nem volt. Nos, akkor mire gondolhatunk? Csakis arra, hogy a kazár főkagán, Obaida hitehagyása (judaizmusa) kergette a pannóniai avarokat Nagy Károly birodalmába, és inkább választották a római kereszténységet, mint a zsidó vallást. Ezért roppant meg az avarok ereje. Belülről sérültek meg, elvesztették ősi hitüket.
    Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medence elvesztése jelentősen csökkentette a Kazár Birodalom hatalmát, támadó és védekező képességeit. Az is valószínűsíthető, hogy az avarokon kívül a birodalom más népei sem fogadták lelkesen a zsidóvá válás központi akaratát. Ez lehetett az oka, hogy mind a birodalom észak-, észak-nyugati részén élő onogurok, mind a Kaukázus északi oldalán, a Kubán-völgy és a Meotisz közötti területet birtokló szabírok kiváltak a Kazár állam kötelékéből, és önálló útra léptek. Hozzájuk csatlakozott még a birodalom középső részéről három törzs, amelyeket kabar néven jegyez fel a történelem.
    A szkíta-hun népeket összetartó Kazár szövetség ezzel elvesztette korábbi súlyát, a X.században többnyire már csak védekezésbe szorult, majd 965-ben a kijevi russztól döntő vereséget szenvedett.
 

A kaukázusi magyarok

A hivatalos álláspont szerint a magyar nép nem létezett a Kr. születési utáni IX.század előtt, hiszen - úgymond - a magyar népnév 830 előtt sehol sem fordult elő az írott forrásokban. Éppen ezért van rendkívül nagy jelentősége annak, hogy megtaláljuk egyrészt a magyar népnevet, másrészt a magyarság egyéb elnevezéseit, így mindenek előtt a szavárd-szabirt és az onogurt.
    Minden “finnugorita” tiltakozás ellenére nyilvánvaló, a magyar nép őstörténetéből nem zárható ki a kettős gyökerű - egy keleti, hun-onogur, és egy déli, szabír-szavárd irányú - eredet. Erre utalnak nyelvemlékeink, a régészeti kutatások eredményei, követ-keztetései, hagyományaink, és nagy hangsúllyal: az összes korabeli, rólunk szóló forrás. Mindezeken túl a legnagyobb elképedéssel és döbbenettel lehet csak fogadni a magyar történettudomány képviselőinek azon, tudományos szempontból vakságát, nemzeti szempontból idegen érdekű árulását, amellyel megpróbálnak egyáltalán nem tudomást venni a kaukázusi magyarság létezéséről.
    1725-ben Turkoly Sámuel, aki az orosz cár seregében főtiszt volt s eljutott a Kaukázusba, levelet írt hozzátartozóinak s ebben beszámolt a Kuma folyó menti élményeiről is: "A Magyarok Királya pedig lakott a Kuma nevű folyóvíz mellett, melynek Palotái, jól lehet rongyosak, de még ma is fenn állanak, és azon helyet ma is pogány nyelven Magyarnak hívják. 1829-30-ban Ógyallai Besse János Károly a hírneves német Humboldt-tal beutazta az egész Kaukázust és elmeséli, hogy Abdullah kán nemzetsége és még négy másik, a magyarok rokonainak tartják magukat. Leírja, hogy a szavaik között hasonlóságot nem fedezett fel, de felmaradtak a sok Helyeknek, Folyó Vizeknek és Nemzetségeknek Nevei, úgymint Moszlowkút, Mara, Borz, Szukle, Kasza-út, Kicsi Madjari, KisMalka, Kubány, Terek, Csemez, Csík, Dombai " Besse megemlíti még a Szombati, az Apponyi, a Zicsi, a Mikori, a Thurzó, etc. neveket is, amelyek szintén megtalálhatók a Kuma vidékén.
    A kaukázusi Madzsar-Magyar város természetesen nemcsak a magyar utazókat és kutatókat foglalkoztatta. 1820-1828 között Medicis Mihály örmény térítő járt Madzsar város romjai között és a következőket jegyezte fel róla: "Madzsar derék falu 60 mérföld távolságra esik Derbenttől északra, amelyben mintegy 60 családból álló örmény község létezik. A lakosok általában földművelők, sok és jó gabona terem. Madzsart temérdek, régi épület romjai környékezik, amelyeket a lakosok lassan lerombolván, a nyert anyagokat házak építésére használják. Találtak itt óriási méretű földalatti sírboltokat s azokban kőkoporsókat, amelyek fedelein ismeretlen alakú betűk olvashatók. Ez volt egykor a nevezetes Madzsar város az ősi szkíták építménye. Ezen várostól vették nevüket a mostani madzsarok ivadékai."
    Bendefy László először 1935-ben, majd később 1941-ben hosszabb tanulmányutat tehetett Rómában, ahol a Vatikáni Levéltárban számos fontos forrást fedezett fel.Többek között a Julianus-féle utazás (1235/36) hiteles jegyzőkönyvét (Richardus- jelentés) is. Az újra megtalált dokumentumok között volt az a Lateráni regeszta is, amelyben az alábbiak olvashatók: "Beszámoltak a pápának az ázsiai magyarok (Uttgari asiatici), a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek, bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket, mégis megőrizték hitük szeplőtlen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretan, a magyar királyi vér ivadéka."
    A magyarság kaukázusi tartózkodását igen alapos adatokkal már 1919-ben hitelesítette egy olasz tudós, Girolamo Golubovich, aki Tommaso Mancasole szamarkandi püspök beszámolóját idézi: "Tamás testvér visszatért Jeretamirtól, a kaukázusi alánok között lakozó és a magyar királyok véréből származó uralkodótól, kinél abból a célból jelent meg, hogy átnyújtsa neki a szentatya hozzá intézett levelét, és hogy bemutassa azokat a dominikánus és franciskánus misszionáriusokat, akiket az általa már ismert Tamás testvér által kért a pápától.

Gorda és Muager

Moravcsik Gyula így foglalja össze a szabír magyarokra vonatkozó legfontosabb forrásokat. “Ebben az időben (527-ben) a hunok Boszporusz közelében lakó királya, Gorda is az említett császárhoz folyamodott. Eljött Konstantinápolyba, keresztény lett és megtért. Maga a császár lett a keresztapja és sok ajándékot adván neki, elbocsátotta őt a hazájába, a bizánci érdekek és a Boszporusz védelme céljából.
    Ezt a várost a hiszpániai Héraklész alapította és úgy intézkedett, hogy a rómaiaknak pénz helyett évente marhában adózzon. A hunok eme kereszténnyé lett királya elmenvén a hazai földre, a Boszporusz közelében rátalált testvérbátyjára és elbeszélte neki a császár barátságát, bőkezűségét és azt, hogy kereszténnyé lett. Ezután hun csapatokat maga mellé véve eltávozott. Azokat az ezüstből és elektronból készült bálványokat,amelyeket a hunok tiszteltek (Gorda) beolvasztatta és becserélték ezeket Boszporuszban.
    A hunok megharagudván, testvérével összejátszva, megölték a királyt, s helyébe tették testvérét, Muageriszt, s félvén a bizánciaktól Boszporuszba mentek és megölték az ottani védőket, Dalmatiósz tribunust és a katonákat. “ Tehát Justinianus bizánci császár korában, éppen akkor, amikor kitört a bizánci-perzsa háborúz egy Gorda nevű hun király megkeresztelkedett, akinek egy Muager-Magyar-Mogyer nevű testvére volt!
    A későbbiekben ennek a szabír-hun-magyar népnek a sorsa a források alapján elég jól nyomon követhető. Főleg VII-VIII. században jelentkező arab hódítás az, ami Kaukázuson túlra, a Kubán-Meotisz vidékére kényszeríti őket. Itt kerülnek közvetlen kapcsolatba a Kazár Birodalommal, amelynek talán egyik legfontosabb alkotóelemét képezik, vagy legalábbis szoros szövetségi kapcsolatban vannak vele egész a IX. század elejéig. Ennek az együtt élő kapcsolatnak - csakúgy, mint az avarok esetében - a kazár uralkodó zsidó hitre térése vet véget. Ettől kezdve egyre több az összetűzés, a harc közöttük, ami a szabíroknál a Megyer törzs megerősödése után, Ügyek, majd Álmos fejedelem alatt a szabírok teljes elszakadásához vezet. Ez a Levédia-Etelközi idő.
    A szabír törzsek ekkortájt már uralják a Kaukázustól Kijevig terjedő területet, Kijev világhírű kardkészítő tevékenysége is az ő nevükhöz fűződik. Itt, a várostól keletre elterülő hatalmas síkságon kerülnek közvetlen, szomszédi érintkezésbe a Kazár Birodalom határőr feladatait ellátó onogur törzsekkel. Nyelvi akadálya nem nagyon van a személyes érintkezésnek, mindenki előtt ismert a közös, szkíta-hun érintkező nyelv, és egyforma a gondolkodás, életmód is. Legnagyobb közös nevező: egyik törzs sem akar a zsidóvá lett birodalom része lenni.
    A VIII-IX. századra azonban lényegesen megváltozik Közép-, Belső-Ázsia és Kelet-, de Nyugat-Európa geopolitikai helyzete is. Az első “népvándorláskori” hullámok, a szkíták, szarmaták, majd a hunok óta, a civilizációs technikák fejlődése következtében demográfiai szempontból a térség népei betöltik a szabad, birtokba vehető területeket. Keleten Kína fölülkerekedik a Türk Kaganátuson, amit az ujgurok függetlenedése szüntet meg végleg. Ezzel itt 150 évre stabilizálódnak a határok, az erőviszonyok. Az arab hódítás ugyan mind Bizánc, mind Kína, mind felé megtorpan, de a kaganátus berendezkedése a meghódított területeken stabil, véglegesnek tűnik. Csakúgy, mint Nyugaton a Cordobai Kalifátus helyzete. A Frank Birodalom nemcsak megállítja az arabokat, de Nyugat-Európa legerősebb állama lesz. Közép-, és Kelet-Európában pedig - az avarok folyamatos jelenléte mellett - egyre nagyobb számú szláv népességgel találkozunk. Bizánc, leküzdve az arab hódító hadjáratokat, erőre kap, s a tér és kor meghatározó hatalmává válik. Tőle északra a Dunai Bolgár fejedelemség is stabil berendezkedést mutat. A Kaszpi-tengertől a Kelet-Európai síkságig a Kazár Birodalom határai körül pedig az alán, onogur, besenyő, szabír, úz, szkíta utódnépek, törzseket találjuk, kisebb-nagyobb időleges szövetségi rendszerekben keresve helyüket a térképen. A képet nézve, úgy tűnik, hogy a nagy, Atilla-féle szkíta-hun birodalom létrehozásának lehetősége átmenetileg - vagy végleg? - megszűnt.
    A Kazár Birodalomtól függetlenedni akaró szabír-onogur törzsek számára az egyetlen lehetséges élettér az avarok által birtokolt Kárpát-medence marad. Nemcsak a rokoni kapcsolatok miatt. A korabeli nagyhatalmi berendezkedést figyelembe véve, ez az egyetlen, katonailag jól védhető, gazdasági szempontból is a legoptimálisabb hely a stabil állam létrehozására.
 

Haza féle? - Haza felé!

Az előző évtizedek katonai hadjáratai miatt a Kárpát-medence és környezete egyáltalán nem ismeretlen a szabir-magyarok előtt. A szabír-magyaroknak lakható terület kell, a kárpát-medencei avaroknak pedig rokoni erősítés a frankok, szlávok ellen, Bizánccal szemben. Az új, remélhetőleg végleges haza biztosítása mindenféle szempontból indokolt. A kelet-európai sztyeppén nincs katonailag jól védhető terület az egyre erősödő szabír-magyar törzsek számára, a kárpát-medencei letelepedés, az átköltözés legalább olyan komoly, sőt, nagyobb felkészülést kíván, mint egy háború. A laza törzsi szervezet alkalmatlan a feladat lebonyolítására. A szabír-magyar és onogur törzsek, a kabarokkal csatlakozva a Megyer törzs vezetésével ezer éves rítus szerint a vérszerződéssel szövetséget kötnek, létrehozzák a leendő magyar államiság szervezeti keretét. Álmos fejedelem alatt megteremtik az ezer kilométeres vonulás gazdasági, katonai feltételeit. Tartalék élelem embernek, állatnak, fegyverek a szükséges mennyiségben, de ezeken túl talán a legfontosabb: az útvonal zavartalanságának biztosítása érdekében előre elvégzett szervezési munka.
    A hivatalos vélemény szerinti besenyő támadás, ami a bejövetel állítólagos kiváltó oka kellett volna, hogy legyen, nem bizonyítható, nincs erre utaló hiteles, biztos forrás, de a megvalósíthatóság, kivitelezhetőség szempontjából elképzelhetetlen is a “tudományosság” által előadott menekülési változat. A történéseknek a másik olvasata, értelmezése kellett volna, kellen, hogy felkeltse a kutatók és az érdeklődők figyelmét.
    Nevezetesen az, hogy józan ésszel elképzelhetetlen, hogy egy adott területen élő, milliós-másfél milliós népesség ilyen jellegű és nagyságrendű, évtizedes készülődése a környező népek előtt ne lett volna ismert. Képzeljük az állítólagos besenyők helyébe magunkat. Nyilvánvaló, ha tudnak a magyarok szándékáról, és támadni akarnak, pusztán hadászati megfontolásokból, azt nem a készülődés alatt, hanem már az indulás után teszik, amikor mozgásban, szétszórtan, nagy területen széthúzódva van az ellenség. De nem volt ilyen támadás sem besenyő, sem kazár, sem más oldalról. Sőt: végigvonulnak a magyarok Kelet-Európán, beérkeznek a Kárpát-medencébe, és sem görög, sem latin, s talán ami a legfurcsább, egyetlen frank, germán, vagy itáliai forrás, de még a pápai feljegyzések sem említik meg akár egyetlen szóval is, hogy egy új népesség érkezett Európába. Ennek pedig végképp nincs más magyarázata, minthogy mindenki számára egyértelmű volt: a Kárpát-medencében nem ismeretlen etnikum jelent meg, hanem “a hunok, vagyis az avarok, vagyis a magyarok” folytatták már akkor félezer éves országépítő tevékenységüket.
    Hosszasan lehetne sorolni mind a Levédia-Etelközzel, a vérszerződéssel, a bejövetellel, az un. kalandozásokkal kapcsolatos torzítások, elhallgatásokkal kapcsolatos konkrét kifogásokat, ellenérveket a források, a feltárt temetők nehezen cáfolható tényeit. Sem a hely, sem az alkalom nem megfelelő arra, hogy mindezeket a részleteket itt érintsük. És a cél sem ez volt., több okból sem. Egyrészt - úgy tűnik - nincs az a sem szellemi, sem tárgyi bizonyíték, ami az indoeurópai, árja tudatot, és az azt kiszolgáló, belföldi, érdekvezérelte mérvadókat a legkisebb mértékben is álláspontjuk felülvizsgálatára ösztönözné. Azt hiszem ideje belátni, hogy ez reménytelen várakozás.
    Ha a történelem aktualitásával, a múlt ismeretének értelmével kapcsolatban visszakanyarodunk a már leírtakhoz, kétségkívül találunk mához szóló üzenetet a magyar históriában. Az üzenet pedig az, hogy a hatalom csak erőből ért. Illúzió és önbecsapás azt gondolni, szavazással megváltoztatható a világban immár évszázadok óta uralkodó hamisság, igazságtalanság, amely régebben “csak” fegyverek háborúja volt, mondhatnánk szemtől szembe, mára viszont a lélek, a szellem pusztítása tombol ezerszer hatékonyabb, de kevésbé látványos eszközökkel. S hogy meddig?
    Akkor lesz újból nemzeti, hivatalos történetkutatás, feltárás és magyarázat, ha első lépésben az un. értelmiségünk köreiben, majd a közgondolkodás szintjén is egyértelművé, általános alapgondolattá válik, hogy a szkíta-hun-magyar népek nem azért vándoroltak évszázadokon át az eurázsiai térben, mert nomádok, hanem azért, mert szabadok voltak.