A régmúlt idők
         Mindent Tudója

Tudod, amit a szád kimond,
Te magad mondod azt

Torzítod őket s téged ők
Az összegyűrt szavak
 
 Vallomás, szépség, ígéret
 Sok volt a nap alatt
 Sok is lesz, gyűlnek, gyűlnek még
 Az összegyűrt szavak
 
 Boldogság, embertestvérség
 Jóság, jóakarat
 Döbbenten állnak s zörögnek
 Az összegyűrt szavak
 
 Az élete karján fölgyűlnek 
 Mint a salak
 A rosszul írt élet roncsain
 Az összegyűrt szavak

 

Elég, ha lépsz, kinn kószálsz
A szél az arcodba csap
S vele egy tegnapi újságból
Az összegyűrt szavak
 
Hiába minden nagy tudás
A kvalifikált agyak
A komputerből is zuhognak
Az összegyűrt szavak
 
Jobb, ha meg sem szólalok
Vagy üvöltsek vigaszt
Miféle vigaszt nyújthatnak
Az összegyűrt szavak
 
Barátom é, lehetsz itt vagy ott
Mindegy, hogy ki vagy
Befednek, mint a szemfedő
Az összegyűrt szavak

 

 

 

A régmúlt idők Mindent Tudója

            Egyszer, jó régen, húsz éves Opel Corsa-val igyekeztem egy világvégi, kicsi székely falu irányába. Előttem a sáncra húzodva öregember ballagott fölfelé az úton.    
Megálltam, kérdeztem, merre tart. Beszállt a kocsiba. Botját elhelyezte az ajtó mellett, nagy pakkját a lába elé igazította, rám nézett, majd megszólalt: ugye maga nem idevaló?
            Elkezdtünk beszélgetni, miközben lépésben haladtunk a csorda által felszántott úton. Időjárás, jószág, világ, szép lassan szóba került minden. Kalapja szegélyét piros-fehér-zöld pántlika fogta körbe, hát ebbe az irányba kanyarodott a szó. Régi idők, szép idők, negyvennyolcas, hiúban, a szénába dugott, magyar zászló…           
            Aztán egy nehéz mondat után, szinte csak magának, felsóhajtott: „Haj, fiam, amikor bezzeg még a Balhas-tavon úsztatták a hunok a lovaikat, azok voltak az embernek való idők!”    
            Nemsokára célhoz értünk, az öreg ment a dolgára, de nálam maradt a kocsiban az utolsó, töprengésre okot adó mondata. 
Az ember 60-65 év körül járhatott, tehát magyar világban nem járhatott iskolába. Hallhatta nyilván, gyerekkorban az öregektől. De akkor is! Nem a Bajkál tavat említte, nem az Aralt, vagy akár még a Kúr folyó is valószerűbb lett volna az Arany balladából.    
            De nem, minden, múltunkat kétségbe vonó, megkérdőjelező, elbizonytalanítani igyekvő szándék mellett ez az öreg - aki ma már Csaba Királyfi Csillagösvényén járja a Hadak Útját - , őrzött valami őseitől hallott történetet, valamit, amit évezreden át ápolgatott a népemlékezet, a vér, a gének  által raktározott őstudás.        
            Mert honnan másból, miből idézhette fel ez a Trianonnal vert, egyszerű székely ember a Balhas-tó vizének tisztaságát?
Mostanában, „modernül”, „maiul” szoktam mondogatni: „No, erre varrjon gombot sok, tudományos ítész, aki sarokba hajít mindent, ami nem fér bele a tudós-szoba előregyártott betonból készült, légkondicionált mátrixába.”   

Drága Szedresi Mihály Bátyám, Te, a váraljai kovács, aki már ott hajtod a lovaidat - talán közben nagyapámmal merengve a lentiek nyomorúságán -, várj rám a Balhas-tó partján! Még talán akad itt egy-két elintézni való, de addig szedd össze a hadakat, hogy az Égi Seregek mennydörgős nyílzápora segítse pusztítani a földi világban az ellenséget.        
Igaz, a Balhastól sok-sok napi járófölddel távol.