A Széki Vágta az elejétől
többet, mást is akart, mint lóversenynek lenni. Lovasokkal, a nézők
között talált emberekkel, akik később barátokká lettek, sok-sok
elmélkedő, vitatkozó beszélgetés van már mögöttünk: a múltról, a
máról a holnapról.
Ezekkel a beszélgetéssel mi kétségkívül gazdagabbak lettünk,
remélhetőleg mások is.
A Vágta elmúlt öt esztendeje azonban azt is megmutatta, hogy itt, a
mi székely világunkban sem minden arany, ami fénylik.
A most elindított "rovatunkban" lesznek idézett, tanulságos és talán
okító olvasmányok, lesznek saját, megfogalmazott gondolatok a
"székely állatorvosi ló"-verseny kapcsán.
Kezdjük tán a legelején...
Padányi Viktor:
Barbárok és
civilizáltak
Mikor az
európai társadalomtudomány a 19. században felállított egy
történelmi értékelméletet, amely az ókori és a középkori népeket
életformájuk alapján emberi értékükben; faji minőségükben
osztályozta "letelepedett", tehát felsőrendű, és "nomád", tehát
alacsonyrendű kategóriákká, nem vette észre azt az egyébként
hangosan kiabáló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója,
hanem belseje is van, és az ókor kezdetén a nagy vizetlen térségek
közlekedés - és ennélfogva társadalmak - híján vagy teljesen
lakatlanok voltak, vagy legfeljebb kisebb folyók, patakok vidékén
apró fejlődésre képtelen diaszpórák vegetáltak rajtuk.
Az
emberiségnek hosszú évezredek fejlődésén kellett átesnie, míg
képessé vált egy olyan civilizációs forma kimunkálására, amelynek
segítségével a társadalomképződés belső kontinentális térségeken is
lehetővé vált. Ennek a civilizációs formának kimunkálása forradalmat
jelentett az ókori emberiség életében, hiszen a vízhez kötöttség
bilincséből szabadította ki az embert.
Az a
korszakalkotó társadalomtörténeti esemény, amely a
társadalomformálódást a kontinentális belső terekben is lehetővé
tette s ezzel négyzetkilométerek tízmillióin indította el a
történelmi értelemben vett életet, a lovaglás és a lóvontatás
feltalálása volt, amely egy csapásra megszázszorozta a föld
"lakható" felületét.
A helyhez
kötött "parti" civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma
létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi
teljesítménye, hiszen az első csupán emberen kívül fekvő a priori
tényekhez való alkalmazkodás volt, a második azonban teljes
egészében emberi alkotás, és hogy miért vall "felsőbbrendűségre" az
első és miért jelent "alsóbbrendűséget" a második, azt csak a 19.
század európai tudósa tudná megmondani.
Ez a forma,
amit az a körülmény hívott életre, hogy természetes útrendszerek,
kiterjedt folyóvidékek, mediterráneumok kevés helyen adódnak, a Kr.
e. 3. évezredben jött létre. Ennek a formának, mely két évezreden át
élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a "parti"
jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és
kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak
a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az
írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyett lovak hátára
ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív
és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel
később, és aki ebben primitívséget, "barbárságot" lát, aligha
érdemli meg a "történettudós" nevet. A lovas-társadalom és lovas
civilizáció létrejötte a Káspi-mediterráneumban indult és és
ugyanannak az író, nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő,
rendszeresen fürdő turáni fajnak volt a teljesítménye, amely már
7-8000 évvel ezelőtt toronymagasan emelkedett ki a földlakók makogó
és torzonborz világából.
Ez a forma,
egy különleges civilizációs típusnak formája, amelyben nem az a
gondolat fejlődik rendszerré, hogy szükségleteket kielégítő anyagi;
vagy szellemi javakat mozgatnak a tér láthatatlan akadályán
keresztül a helyhez kötött emberhez - mert erre úthálózat hiányában
nincs lehetőség - hanem az ember és háztartása mozog, tehát saját
személyében küzdi le a távolságot maga és a helyhez kötött anyag
között, amire szüksége van. Pontosan ugyanez a gondolat, ugyanilyen
kényszerből ölt testet Európában háromezer évvel később az
egyetemben. Mivel a könyvnyomtatást nyugaton még nem ismerik a
középkorban, a szellemi szükségletek kielégítésére a javak tehát
ritka helyen találhatók, helyhez kötöttek és nem szállíthatók, a
fogyasztók saját személyüket mozgatva, lelőhelyeiken kénytelenek
felkeresni őket. Így alakulnak ki a szellemi lerakatok, egy-egy
könyvtár és az azzal foglalatoskodó néhány tudós körül az egyetemek
a 12. században, melyeket aztán a tanulni vágyók mindenfelől
felkeresnek. A gondolat és megoldás egyaránt "turáni" és "nomád".
Egész
társadalmak mozgatásához természetesen óriási tömegű lóra van
szükség s ezeknek tenyésztése, táplálása, tartása, és használata
nemcsak a társadalmi és politikai tevékenység középpontja s az
életforma meghatározója, hanem a civilizáció és a kultúra.
kiformálója is. A roppant távolságokat jelentő eurázsiai térség
nagyszámú és nagytömegű társadalmainak civilizációs és kulturális
formáját ez szabja ki és mintázza meg.
Tipikusan "nyugateurópai"
és tipikusan 19. századi történetszemléletünk rosszul értesült s
mintha igazságtalan és helytelen lenne az ókori és középkori
lovas-civilizációkkal szemben s ennek következtében az európai
ókorszemlélet valótlan, felemás és egyoldalú. Az "ókor" a nyugati
történetszemlélet számára Mezopotámia, Egyiptom. Hellas és Róma, meg
esetleg egy kicsit Kína és India is hozzá; és ez olyasféle
szuggesztiót olt belénk, mintha ezeken kívül ókor nem is létezett
volna, vagy legalábbis az ezeken kívül fekvő "ókor" a történelmen és
az emberiségen kívüli mennyiséget jelentene csupán. Az európai
értékelés a lovas-formában mindenkor civilizációs fokot (mégpedig
alacsony fokot), nem pedig civilizációs formát tekintett, a
"lovas-nomádságot" tehát nem önálló civilizációs és életforma
kategóriának, hanem csupán "a" civilizáció és "a" kultúra egy
kezdetleges lépcsőfokának értékelte s bizonyos lenézéssel kezelte.
Ez az attitűd, lényegében két türelmetlenül és felületesen szerzett
benyomáson alapszik.
Az egyik
az, hogy a nagy ó- és középkori lovas kultúráknak és civilizációknak
alig maradtak fenn monumentális emlékei, pontosabban, monumentális
maradványokat kis területre koncentrálva és feltűnő mennyiségben az
archeológia eddig nem talált, nem kis részben azért, mert nem is
keresett, arról nem is beszélve, hogy a sokat használt
kapubejáratból kipusztul a fű is, a keveset frekventált
udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad.
A
mélybetaposott emlékek hiánya hozza aztán létre azt a negatív
benyomást és elhamarkodott ítéletet, hogy a lovas-civilizációk és
kultúrák nem voltak civilizációk és kultúrák, mert nincsenek
monumentális emlékeik.
Ha azonban
egy kissé átgondoljuk, hogy amennyire természetes, sőt szükséges az,
hogy a helyhez kötött társadalmak építkeznek, városokat,
piramisokat, templomokat, fórumokat, falakat, amphiteátrumokat,
cirkuszokat létesítenek, egyszóval urbanizálódnak, és súlyos,
szállításra teljességgel alkalmatlan nagyplasztikai műveket
alkotnak, annyira szükséges az is, hogy a lovas társadalom nem
létesít, vagy sokkal kisebb mértékben létesít ilyeneket, éspedig nem
azért, mintha "alacsonyrendű" volna, és hordozójában nem volna meg
az ilyesmihez a képesség, hanem egyszerűen azért, mert a
lovas-civilizációk lényegét nem az "urbs" fejezi ki.
A
lovas-életforma lényegét és alapját három követelmény adja: a
földrajzilag mozgékony társadalom, a helyhez kötött szükségleti
cikkeknek nem szállítása és szétosztása, hanem felkeresése és a
helyszínen való felhasználása s végül a legfontosabb biológiai bázis
olyan kiválasztása, hogy az helyváltoztatásra éppúgy képes legyen,
mint maga a társadalom, amely belőle él, tehát a távolságokkal
szemben ne legyen olyan érzékeny, mint a holt anyag. Ez a bázis az
állat. Így a lovas-életforma karaktere rurális.
Természetesen ahogy az "urbánus" karakterű társadalmaknak is van
rurális, sőt "nomád" tartozéka, ugyanúgy van "urbánus" tartozéka a
rurális karakterű lovas-társadalmaknak, vagy, ha úgy tetszik "nomád"
társadalmaknak is. Ez azonban a lényegnek csak tartozéka.
A kettő
közti különbséget a távolsággal szembeni reakció formája jelenti. Az
urbánus társadalom úgy reagál a távolságok tényére, hogy kis
területekre, gócokba bújik össze, míg a rurális társadalom nagy
térben szétszórva - lóra ül. Az első a zsúfoltság tényéhez
fegyelmezi magát, a másik a kötetlenséget értékeli. Az első díszíti
a környezetet, ha megunja, a másik kicseréli. Az első a
monumentalitást tiszteli, a másik a gyorsaságot. Az elsőnek az
erénye az alkalmazkodás a másiknak ideálja a függetlenség. Az
elsőnek életélménye a véglegesség, a másiké a mozgalmasság. Mindez
éppúgy determinálja a kulturális és civilizációs produkciók anyagát,
formáit, területét és fejlődési irányát az egyiknél, mint a
másiknál. A "lovas" életforma és a "vízi" életforma két merőben
különböző és szinte összehasonlíthatatlan világ az ókorban és a
koraközépkorban, amelyek semmi esetre sem állnak az "alacsony" és a
"magas" viszonyában egymással szemben.
A
lovas-társadalomnak olyan civilizációs és kulturális készítményekkel
kellett kielégítenie egzisztenciális és esztétikai igényeit, amiket
állandóan és könnyen magával hordhatott. Az "európainál" sokkal
magasabb fokon álló öltözködési kultúra, fegyver, ékszerű és utazási
kultúra, a mozgékony életforma szükségleteihez kimunkált csodálatos
lakáskultúra, a helyváltoztatáshoz szabott szórakozások és szellemi
táplálékok a művészeti területek, és a mozgó-formának megfelelően a
művészeti produktum anyaga könnyű és kis térfogatú - bőr, fa, csont,
nemesfém, textil - mérete, súlya kicsi, egyszóval könnyű,
szállítható, mint az ékszer, szőnyeg, ötvösmunka, (1) vagy a
rovásírás könnyű, három, vagy négylapú fa rudacskái, avagy a. tánc,
hangszer és az ének. A magyar táncok összehasonlíthatatlan
gazdagsága és a magyar népdalok ezre i, amekkora mennyiségre az
európai népeknél nincs precedens, képet adnak ennek a két művészeti
ágnak ókori és középkori fejlettségéről ezeknél a "nomád" és
"barbár" népeknél.
Úgy
hisszük, hogy a mozgó formának megfelelő fafaragás, ötvösség,
kerámia, kisplasztika, szőnyegszövés, bőrdíszművesség,
fegyverművesség, női kézimunka, zene, tánc, ének, hősköltemény,
mese, monda szintén kultúra.
Hogy a
könnyen szállítható ruházati, kisplasztikai, kerámiai és ötvös
produktumok, valamint a szellemi kultúrát rögzítő könnyű anyagok
veszendő voltuk és gyakori mozgatásuk, valamint a harcoló életmód és
gyakori rablások következtében nem tudták úgy legyőzni az évezredek
enyészetét, mint a kő és a márvány, valamint az egyhelyben lakó
életformának a föld felszínén, vagy a föld alatt megmaradt különböző
maradványai és nyomai, és ennélfogva emlékekben eddig keveset talált
meg belőlük az archeoIógia, még nem bizonyítja, hogy a
lovas-kultúrák alacsonyrendűek voltak. A civilizált világ ma
mindenesetre nem az ókori parti népek, hosszú ingeinek, tógáinak,
tunikáinak, dalmatikáinak, vagy a germánok elől-hátul lelógó és
kétoldalt hónaljig szíjjal összefőzött ujjatlan ruhadarabjának
modernizált utódait hordja, hanem a turáni lovas-népek nadrágjainak,
csizmáinak, öveinek, sapkáinak, csatjainak, kesztyűinek,
fehérneműinek, elől, középen végiggombolt, bevarrt ujjakkal ellátott
"kabátjainak" (3) szabásdivatban módosuló, de alapformájában
évezredek óta ugyanazon lényegét. A civilizált világ a régi római és
germán lovaglás helyett, amely a kengyelt sem ismerte, ma kengyelt,
nyerget, sarkantyút használ, amelyeket a turáni lovas-kultúrából
hún, avar, magyar közvetítéssel kapott, és nem rögzített tengelyű
kétkerekű római és germán talyigákra ül, hanem fordítható tengelyű,
négykerekű, "nomád" civilizációban kifejlesztett magyar kocsikra,
amelyeknek még a nevét is átvette. A "könnyű lovasságot", a "keleti"
( !) szőnyeget, a kovácsolt fegyveracélt, a művészetté fejlesztett
kardvívást, lovaglást, a "Blitzkrieget" éppúgy a turáni
lovaskultúrától kapták a "parti" társadalmak, mint az ötvösséget, a
lótenyésztést, a "szkíta" nyilat, a pányvát és még számtalan más
egyebet, amiknek "turáni" eredetével nincs a világ tisztában, s ha
valaki kimutatná, hogy mennyi alapeszköz és alapismeret "nem-árja"
eredetű, az ellenlistán alig maradna valami. Bizony, a turáni lovas
civilizáció emlékeit nemcsak a föld nyelte el, hanem az árják is.
A
lovas-civilizációról kiformált lesújtó ítélethez vezetett azonban
egy másik felületes benyomás is. Ez a benyomás onnan származott,
hogy az ókori és középkori - és ezekben a korokban adekvát
színvonalú lovas-civilizációk és kultúrák megújult formában,
magasabb, modernebb fokozatban nem fejlődtek tovább, úgy, ahogyan ez
a "parti" civilizációk és kultúrák esetében történt
A
lovas-civilizációt a barbársággal és kezdetlegességgel azonosító
retrospektív újkori európai benyomás ítélete azonban két dologgal
elfelejtett számolni a 19. században. Az egyik az volt, hogy míg a
vízi közlekedésre épült civilizációnak vannak történelmi fokozatai -
folyami, mediterrán, óceáni, amely a hajók óriási
kapacitásnövekedésében jut kifejezésre a primitív folyami bárkától a
4-5000 tonnás óceánjáró vitorlásig az évezredek folyamán - addig a
lovas-civilizációnak ilyen "ókori- középkori-újkori" fokozatai nem
lehettek. A másik dolog pedig, amiről a "faji" konklúziókat levonó
európai történettudomány elfeledkezett az volt, hogy a koraközépkori
lovas-társadalmak civilizációja és kultúrája mellé elmulasztotta
melléállítani saját "európai" koraközépkori civilizációját és
kultúráját, illetőleg az, amit melléállított, nem koraközépkori és
főleg nem - európai volt. Az első nem kíván bővebb fejtegetést.
A lovaglást
lehet akrobatikus fokig fejleszteni, a fogatolást lehet kombinálni,
módosítani, lehet 2-3-4-5-6-8 lovat befogni, nyerget, kocsit,
lószerszámot lehet célszerűsíteni, díszíteni, kipárnázni, rugózni,
aranyozni, vagy akár drágakövekkel kirakni, de a ló, a lóvontatású
közlekedés és szállítás gyorsaságát, távolsági és rakodási
kapacitását lényegesen nem lehet. Az Kr. e. 1000-ben csaknem
pontosan ugyanolyan volt, mint Kr. u. 1800-bar. A lovas-társadalmak
kultúrája és civilizációja e miatt rekedt meg valahol Kr. u. 100
körül, a középkor derekán. Mindez más szavakkal annyit jelent, hogy
az eurázsiai kontinensen a belső terek társadalmai sem álltak
mélyebben a középkor első századaiban, Csak kivédhetetlenül le
kellett maradniok a tér bénító ellenállása következtében az
emberiség szaporodásának azon pontján, amely nagyjából a középkor
derekának felel meg, mert a szakadatlanul növekvő létszámú
társadalmakkal adekvát állatállomány eltartása a társadalom
földrajzi széthullása nélkül tovább nem volt lehetséges. A
lovas-életforma társadalma nem koncentrálódhatik, s mivel nagy
területre van szüksége, amit együtt tartani és megvédeni nem képes,
szét kell hullania.
A nagy
ókori és koraközépkori lovas-civilizációk szétesésének nem a turáni
faj "alacsonyrendűsége" volt az oka, hanem az emberiség
dimenziójának növekedése.
Amikor a
19. század Európájának túlságosan magabiztos embere az emberi
társadalmakat "nomádokra" és "letelepedettekre" osztotta be és
kimondta, hogy az előbbi "alacsonyrendű", az utóbbi felsőbbrendű
civilizációs fok (5), szemmel láthatóan fogalma sem volt a
távolságok tragikus civilizációs problémájának roppant
történetformáló és társadalombénító súlyáról, de elkerülte a
figyelmét az is, hogy a Kongó-vidéki néger-falvak, vagy a balkáni
hegyilakók primitívnek maradt társadalmai éppúgy "letelepedett"
társadalmak, mint pl. a koraközépkori avarok "nomád" birodalmának
déli, nyugati és északi peremére letelepített szláv "puffernépek"
politikailag és társadalmilag egyaránt amorf, civilizálatlan, verem-
lakás színvonalú, nyomorúságos mennyisége is, szemben az avarok
"nomád", de birodalmakat fenntartó társadalmával. Miután pedig
ugyanez a kor azt is kimondta, hogy az "ázsiai" lovas-társadalmak
"nomád" társadalmak voltak, az utolsó ókori évezred és a
koraközépkor turáni lovas-társadalmainak barbár voltáról és
"alacsonyrendűségéről" meghozott tudományos ítélet úgyszólván
automatikus volt.