Bolond idő
Femme fatale
Lovam
Lépésben
Fiamnak
Ígéret
Nem lírai dal
Vallomás
Rajz
Félelem
Megcsalunk.....
Edzés
Jóslat
Erdélyi mese
Intelem
Kétezer év után
Négy sor
Utóhang
Este
Hangulatjelentés
Veszély
11 óra
Szeretni kéne
Születésnapomra
Szakadt kabát
Egy mondat a szabadságról
Cím nélkül
Ballada
El nem küldött képeslap Somogyvárról
Vonat
Ne féljetek,  mert holnap hazamegyünk
Magyar Karácsony

Lét

Görcsökkel teli évek
Fölemelem a keresztet
A szerelem születésnapja
Születésnapra
Sámánok völgye
Hadak útja
Apokalipszis
Derékig ér a hó
Prológus
Erdély hegyei közt
Csillagtalan éjszakák
A szférák zenéje
Időjárás
Naplemente
Deffiníció
Várlak
Végül

Bolond idő

A remény ostoba,
a szó hangsúlytalan,
letörli arcunkról
a mosolyt
a pillanat.
Bolond idõ.

Tél-tavasz-nyár
a napokban elvegyül,
meztelen lelkünkbe
szél vág,
tûrjük
- ki-ki egyedül.
Bolond idõ.

Halmozódott gondok
új életközeg,
megtanulunk élni
tisztesség,
nélküled.
Bolond idõ.

Suttogva vallott hit,
megtiport orgona,
szétzilált álmok,
fölbontott levelek,
a bolond idõ kora.
Bolond idõ.
1981.


Femme fatale

Bohóc létem unottan andalog,
fölhangolják többszólamú asszonyok,
szenvedélye õrült trombita ritmusa,
fölpörgeti vadul a Végzet Asszonya.

Asszony, kit nem lehet szeretni, csak félni,
s a félelem szinte öröklétnyi,
mert kizökken az idõ, ó kárhozat,
ha az az asszony egyszer hozzám látogat.

1981.

 


Lovam


Lóvá tettek, miközben egyetlen, elkóborolt paripám
vélt patáit követtem nappal és álmaimban.
Kantár, kengyel, ostor nélkül eredtem nyomába,
mert tudtam:
ha megtalálom,
ha meglátom,
ha meghall engem,
vak lovast keresõ vágtáját megszelidíti a szó,
lasszótól remegõ, büszke nyakát megbékíti a szem,
zablát és alamizsna-abrakot sosem tûrt szája
kezembõl eszi a tiszta gondolatot,
izmok és inak hajolnak féltérdre,
hogy könnyedén magukra vegyenek.

Mert sohasem félt õ mástól,
mint egyek és kevesek terhét hordozni,
csalogató cégér lenni rossz gazda udvarában,
nemtörõdöm kezek irányította úton botorkálni.

Keresem,
mert csak vágtája közben jóízû a levegõ.
Keresem,
kell keresnem,
mert nélküle meghalok.
Ezért hiszem, hogy bírja még a kivetettséget,
hogy emlékszik még utolsó, jó lovasára,
s ez fû helyett fû,
víz helyett víz -
s talán fújnak még vágtázó szelek.

1981.


 


Lépésben

Lépésben jön az este.
Lépésben jönnek a gondok.
Fáradt és súlytalan évek.
Félõ, remegõ hangok.

Az út szélén úgy állnak
a fák, olyan csupaszon.
Mellettük szállnak a vágyak
egy elrobogó vonaton.

Kérdésem nincs, csak jajgat
benned és bennem a félsz -
túlélni hatvan apró évet,
ez minden, amit remélsz.

Lépésben jön az este.
Lépésben jönnek a gondok.
Tétova, remegõ kézzel
a falnál villanyt oltok.
1981.
 



Fiamnak

Téged teremtettelek
csóknak a világra.
Békének, fénynek
a sebek otthonába.
Vigasznak? Örömnek?
Mindez csupán álca.
Hittel tartogatlak
sebnek a világra.
1981.
 



Igéret

Ha szeretsz -mondta
megnövesztem
                    a hajam,
                             hogy derékig
                                               érjen.
 


Nem lírai dal

Nem lírai dal ez az ének.
Partitúrája önkéntes számûzetésnek.
Disszonáns akkord egy gitáron,
mint macska a tetõn, úgy nyivákol.

Sír, mint vonatok a télben,
eltéved gyerek ágbogas ösvényen.
Hangjára nem felel senki.
Így fogunk lassan tönkremenni.

De panaszra semmi ok nincs még.
Hisz könny nélkül zokog az inség.
Bírjuk, fogaink még épek.
Nyomát se látni itt a szenvedésnek.
1982.
 


Sóhajba fojtva

Fejtsd meg, József az álmaim,
mert szétfeszítik lezárt szemem.
1982.
 


Vallomás

Lányok, asszonyok, bennetek minden fájdalom,
és minden ellenszer a fájdalomra.
Napjaitok mosoly és könnyek
felhõnyi forgatagja.

Gyerekes félelem minden közelítés
ágyatok, a szõnyegbombázni járó nappalok
egyetlen óvóhelye felé, ahol lehül a test,
fagypont alá süllyed a gondok higanyszála.
Békés csendes úton eljön a föltámadás szomorúsága.


Rajzolat

Követ mosó víz vagyunk,
hullám a vén Dunában.
Fehér taréj a felszínen,
mélységbe törõ vággyal.

Vagyunk a fecskék
lassított ívû röpte,
Kék, puhatollú szárnyak
csapzottan a ködben.

Szablyák vagyunk a fényben,
véres, kétélû penge.
Kalandozó gondolatunk
útszéli keresztre verve.

Könyörgõ szó vagyunk végül,
megadón nyíló két tenyér.
Alázattal várjuk, hogy bekopog
hozzánk az ostoba remény.
1983.
 



fél gömb
fél teke
fél álom
fél láb
fél idõ
fél elem

1983.



megcsalunk és megcsalnak,
hû szeretõk elhagynak,
csupa vér a homlokunk

rajtad s rajtam szégyenfolt,
szerelmünk is régen volt,

nincsen szó sem hihetõ
keresztre vert gondolat
a tûzõ napon megrohad,

építkezünk a semmibõl
még a vad is gazdagabb,
otthona az ég alatt
bárhol biztos menedék.

1983.
 


Edzés

...kibírom - ahogy mondom - kibírom
túlélem - ahogy mondom - túlélem
õket...
1983.


Jóslat

Lesz még, mikor majd sírunk
jön még cudar idõ,
dohos lesz lelkünk és áporodott
félelmünk egyre nõ.

Visszhang itt belül egy vészharang,
gling-glangja még hallható,
sarokba bújva, Kedvesem,
ránk lel az ezredforduló.

Irdatlan, végtelen, távoli,
fájdalmas mosolyod vár.
Kapaszkodunk a föld szélibe,
torkunkhoz közelít a kés hegye,
s fölszakad bentrõl a kacagás.

Hogy lesz még, mikor nevetünk,
csúfoljuk a cudar idõt.
Lelkünkben lapul a végtelen,
s így hárman túléljük õt.
1984.


Mese

Itt élsz a fájdalmak világnyi közepén,
tenyérnyi országban, bujdokló kislegény.
Bujdokló kislegény táguló tereken
szûköl bánatában a szûkített végtelen.
El innen, messze. Fognál vándorbotot.
Üres a tarisznyád, lelked is meglopott.
Égig érõ fádnak hervad minden ága,
Nevenincs királynak nem lehetsz szolgája.
Nincs már társad senki, aki megsegítsen,
Szerelmes mátkád is megvették a kincsen,
amit tõled oroztatott Nevenincs király,
bujdokló kislegény, nincs hova induljál.
Földre szelidítve szilaj táltoslovad,
rád borul ezernyi, szomorú alkonyat.
1984.
 


Félelem

éjjelek éjjele
hajnalok hajnala
lelkembe költözött
mindenség iszonya
segíts megvirradni
hozd el a reggelt,
ezek az álmok,
jaj, eltemetnek.
1984.
 


Intelem

Jegyezd meg: ez sors,
nem kért, de vállalt élet.
Öröm csak te vagy benne.
Gyötrelem temérdek.
1984.
 


Kétezer év után...

A fájdalomtól ordítanak már
az agyonfúrt Heraklész oszlopok,
és könnyet izzik a kõ,
Keopsz a sírodon.
A függõkertben vizet kér
a szomjazó szökõkút,
és Pharosz sem jelzi már,
hajónk merre fut.
Zeusz a földön koslat,
szakálla sárba ér,
Halikarnasszosz száraz lánggal
újra a porba ég...
Bábel kétezer év után is
a régi maradt.
1984.
 


Négy sor

Tested a testembõl, éned az énembõl,
szemedbe költözök, fényét albérlõ.
Kifestem pirossal titkos, buja szádat,
rád bízom egy csókkal -ha van- hazámat.
1989.
 


Utóhang

Konyhád dohányszagú,
kellemetlen emlék tõlem.
Így õriznek a falak,
túl téren és minden idõben.

Érzed? Veled vagyok.
Kezem hajaddal játszik.
Újraélek mindent
a következõ találkozásig.
1989.
 


Este

A Nap elé úszik egy felhõ.
Lassított felvételû csókod.
Szemem rajtatok elidõz,
ha már így adódott.
1989.
 


Hangulatjelentés

végighintve az ország illatoddal
1989.
 


Veszély

Ha hozzám érsz, bátor légy, bárki vagy.
Dermesztõbb vagyok, mint a februári a fagy.
Ítélõ kard nem fog, testvérem a fény,
ahol õ meggörbül, ott hajlok el én.
1989.


24. óra

Zajok.
Kint vonat.
Valahol most fejeznek le egy szerelmet,
néma sikolyok visszhangjától falnak megy
és lezuhan egy denevér,
valahol már megtárgyalták jövõnk,
de ti térjetek nyugovóra.
Zajok.
Elment ez a vonat is. Rend.
Holnap..., igen, holnap.
1989.
 


Szeretni kéne...

Szeretni kéne.
Átölelni a tested.
Melletted átvészelni
ezt az istenverte estet.

A szívem is vacog,
hideg a lámpafény.
Szeretni kéne,
és szeretni újra még.
1989.
 


Születésnapomra

Élek.
Cigarettavégek
jelzik utam.
Nem születtem hõsnek,
sem koronatanunak
nem idéz
a Nagy Itész
egy század elleni pörbe.
Élek.
És érted szorítom
a kezem ökölbe.
1989.
 


Az Elbától keletre

Szakadt kabát és kötélbõl hurok
üres zsebbel megyek, indulok.
Kiporolt lelkem mindenre képes,
adni, eladni, az arcom véres.
Bevérezték eszmék és tanok,
ellenük önkéntes hadba vonulok.

Föllépek elõször a Taigetoszra,
ha testem gyarló - a szikla ledobja.
Olymposra megyek, az isteneket kérem:
készüljön lelkemrõl igazi mérleg.
És seregemnek mi lesz a sorsa,
mindent lát Kasszandra. Õ megmondja.

Ha repülni próbálnak a szárny nélküli álmok,
megcsúfolt szavakkal rájuk kiabálok.
Leszögezem õket a megromlott földre,
ne legyen óriás az ember, ha törpe.
Ne akarjon soha, de soha repülni,
aki az Elbától keletre tudott csak születni.
1989.
 


Egy mondat a szabadságról...

Hol szabadság van, ott szabadság van,
nemcsak a közértekben,
nemcsak az áruházban,
nemcsak a szabadon álmodott vágy-világban,
nemcsak a kimondott szóban, s abban
a fájdalmat éneklõ dalban,
mely gyönge vigasz a csöndben,
és kevés, hogy könnyed letöröljem,
ott szabadság van, nemcsak a gondolatban,
nemcsak a kilóra vásárolt kólásdobozokban,
nemcsak a fényben, melyben az esték úsznak,
s a mámor szegõdik melléd kalaúznak,
a sortûzként csattanó hírözönben,
hogy megtudd, kik és hol öldökölnek,
és esténként, mikor a kérdést hallod,
és öntudattal, szabadon bevallod,
hogy választottál óvszert és mosóport,
s a képernyõt betöltõ mosolyból
érzed a rajtad áradó teljességet,
s elhiszed mindazt a jót és szépet,
mely szabadon átmossa agyad,
míg felszabadul kötéseibõl az anyag,
évszázadok hullanak szerteszét,
rádfröccsen - nem vér - csak ürülék,
ott szabadság van a reggelekben,
az utolsó gyöngéd ölelésben,
ahogy útjára bocsájtod párod
s egy nappal gadagabban hazavárod,
ott szabadság van a szerelemben,
minden hörgõ lélegzetedben,
mellyel a túlélésre játszol,
maroknyi fogy a szabadságból,

s egyszer eljön a reggel
lefüggönyzött félelemmel,
embernyi utad újrajárod,
álmodod a szabadságot.
 


Improvizáció

Az éjjel hazafelé...
és nem volt haza.
Vihar elõtti csendben ingott
a bársony nesz illata.

Kísértõ lelkek dzsungelében
az uccán hált az értelem.
Disznõfejû s az Õs Kaján
ott szembe jött velem.

Cicázott velem, palástja alól
elõvillantak úri érvek.
Kacagott, fittyet hányt nekem,
a tenger földmívesének.

Szívem szorult, rezgett a lábam
a Dunára nézõ ablakok nevettek.
Ime, hát meglelted - mondták,
s fölemeltem a keresztet.

Az idõ lassan elszivárog,
altisztek pörölnek velem.
Csak az marad csalóka reménynek:
talán eltûnök hirtelen.
 


Negyven körül

Negyven körül az ember fáradtan andalog,
illúziót rombolnak a novemberi nappalok.

Hallgatom a csöndet. Éhes sem vagyok.
Szívemben förtelem, köröttem angyalok.

Az ajtó pedig tárva. Mégse jön be egy se.
Mert aki benézett, menekült fejvesztve.
2001.
 


Hallgat a Hold

Hallgat a Hold,
rámtör a hideg,
mégsincs jobb
dolga ma senkinek.
Itt vagy nálam,
eldõlsz az ágyon,
túllép a világ
az ostobaságon.
2002
 


Ballada

Itt élünk magunk a világvégen,
én, a kutya, a hideg, meg a férgek.
ruhám szakadt, akár a lelkem,
téblábolok az új évezredben.
Azt hittem, amit élek, a század,
valami szép csoda, teremtõ varázslat.
Földön futnak a szavak, hamis az ige,
a szerelem se jó már semmire.

Apám ivott, tavaly temettük el,
õ is azt hitte: jobbat érdemel.
Anyánk dallal ûzte el a gondot,
ápolgatott engem, a világra bolondot.
Fölnevelt reménynek, csak a gondot hoztam,
ahogy rossz voltam minden asszonyomnak.
Földön futnak a szavak, hamis az ige,
a szerelem se jó már semmire.

Jártam az utam, ahogy senkise,
csináltunk pártot a semmire,
véres játék volt minden napom,
lett valamennyi kihagyott alkalom.
Láttam hazugot, és becsületre kényest,
szerelmet ígértem, okos hatvan évet.
Földön futnak a szavak, hamis az ige,
a szerelem se jó már semmire.

Gyerekeim nagyok, már semmit se várnak,
õk se hisznek az ilyen apának.
Törvényt ül fölöttem isten és ember,
más fölkötné magát a helyemben.
Minap azt hittem, találtam egy társat,
csak áltattam magam, mint a huszadik század.
Földön futnak a szavak, hamis az ige,
a szerelem se jó már semmire.

Tegnap elküldtem az utolsó barátom,
tetveket kutatok itthon a kutyámon,
másé az életem, a nõm is másban bízik,
most fogok elszámolni ötösével tízig.
Hogy aztán mi lesz? Mint mindig, valahogy.
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Földön futnak a szavak, hamis az ige,
a szerelem se jó már semmire.
 


Dalszöveg

Akkor legyenek újra álmok!
Sóhajtott a körútra le.
Más semmit nem kívánok.
Forgott a világ vele.

Ugrani készül a láb,
bomlani készül az agy,
elhervad minden virág,
a semmi közepén vagy.

A választás: le, vagy fölfele,
mindkettõ halált jelent.
Egyiknél gyõz a tagadás,
másiknál a félelem.

Ugrani készül a láb,
bomlani készül az agy,
elhervad minden virág,
a semmi közepén vagy.

Döntésed, amit most meghozol,
a világot forgatja fel.
E forgásban magadnak ellopod,
Szeretõd, hazád és istened.

Ugrani készül a láb,
bomlani készül az agy,
elhervad minden virág,
a semmi közepén vagy.

Légy bátor, vak lovas,
kurucok vére veled,
ugorj, bár, azt hiszed,
nincs benne értelem.
 


Változás

Lejárt a kiegyezés kora,
békétlen a XXI. század.
Keresem értelmét a szónak,
keresem helyét a hazának.
 


Pálfalvától Temesvárig

Elindulsz, haladsz az úton, egykori hadak útja,
gödrös gondolatok ráznak újra a múltba.
Fáradt székely baktat H betûs szekéren,
az út végén a lovak is zabot remélnek.

De zab már régen nincsen, se neki, se másnak,
kolduskezet nyújtunk remény-Európának.
A gyerek, az látja a jövõt. Már elment Nyugatra.
Valutás bozgor lett, a székelyt csak ugatja.
........
Fehéregyháza és Segesvár között
egy rendõr szája nyálasan köpködött.
Nem tett mást, csak amit a nagyok.
Zsebbe fizettem, hát futni hagyott.
Millió lej csúszott a kalapba,
Megvolt mára a betevõ magyarja.
........
Szeben elõtt megpillantom a hegyeket,
Szivom magamba, soha nem eleget.
Itt rendre kétnyelvû táblák vannak,
faluról falura csak szászok laknak.
Brüsszelbõl e kirakat szépnek látszik,
Románia már emberjogosdit játszik.
De azt nem jegyzi sehol a fáma,
Ha Gyergyónál beljebb kerül a tábla.
Csipegetik a földet, a székelyt.
Lesz autonómiája két négyzetméterének.
........
Marosillyén a kávézóban kiránduló magyarok.
Ahogy beszélnek, kitûnik: csak pénzben gazdagok.
Erdélyt látni jöttek. Tõlük legalább ennyi telik,
de ezzel a dolgot rendesen el is feledik.
Hazamennek, s mesélik boldogul:
mennyi román beszél ott magyarul?!
.........
A Transzfogarast megjártuk, emlékszel-e?
Jéghideg volt nyáron a Kecske-tó vize.
A láthatár szélét szegte a Maros.
A múlt tisztátlan, a jövõ zavaros.

Ami sosem volt a tiéd, nem is vesztheted,
Se asszonyt, se hazát se elveket.
Kevés szeretni, a föld is kell, öleljen téged,
és valahol érezd: ez a menedéked.

Képzelheted nagynak hazádat,
határtalannak, akár a vágyat,
Békétlen térsz meg a földbe.
Nem fogadott egyik sem örökbe.
 



Erõ, amit õ ad a földnek,
a fák vízért könyörögnek,
és hajlik a szélben a nád,
tölgynek álmodja magát.

Süvöltõ vihar a hegyben,
lecsapott az én szívemre.
Napot ûzött, éjt kiáltott,
megátkozta a világot.

Pusztításán éldegélek,
vígasztalan kétkedések
ûznek tõle egyre távol,
dédelgetett hazugságok

nappal és az éji lázban,
testét-lelkét úgy kívántam,
mint falást éhes farkasok.
S egyre éhesebb vagyok.

 


El nem küldött képeslap Somogyvárról

A romok közt a történelem.
A régmúlt és a közeli.
Az ember mindkettõt
magához öleli.
2002.
 


Vonat

Egy tucat év, hány tucat romlás?
Határok nélkül látod Európát.
S jól tudod, e térképen hol a helyed.
Ugye érzed a harmadik évezredet?

Dohog a gõzös, hát ez nem ûrhajó,
a zárféken ül egy hazát kutató,
a zárféken még egy magát keresõ,
íme e vonat, nekünk a jövõ.

Vagonokban múlt, a történelem,
haladunk elõre, de a sínek!
A síneket megint más rakta le,
mit tehet az ember, ha ide szól jegye?

Dohog a gõzös, hát ez nem ûrhajó,
a zárféken ül egy hazát kutató,
a zárféken még egy magát keresõ,
íme e vonat, nekünk a jövõ.

Egy tucat év, hány tucat romlás,
az alagút végén egy új Magyarország.
Rá sem ismersz, szinte idegen.
Mi lett belõled, édes Istenem?
 



Végül

Végül csak megírom ezt a verset,
az óra már túl éjfélen jár.
Megírom, s megéllek téged,
az egyedül elsõ hajnalán.

Szerettek, csábítottak mások,
én csak esetlen dadogtam.
Most itt ásít hiányod.
Õrizlek rímekben, dalokban.

A bûn, amit elkövettünk,
Kinn burjánzik a fákon.
A Maros is teli van könnyel.
Telesírtuk érted. Én és a cigányok.

Mondják, derûs volt a környék,
míg te erre jártál.
Verset írok. Mintha lennél.
Mintha most is mellettem állnál.

Aztán elindulok reggel,
keresztként cipellek végig.
Vagy te vonszolsz engem,
egész a beteljesülésig.
 


Várlak

Várlak, hogy visszatérsz,
mint az esthez a csillagok.
Addig csak száradó,
apadó víz vagyok.
A bûneim nagyok.
Föloldozásra várnak.
Legyél elûzõje
az ostoba halálnak.
Legyél teremtõje
szépnek, szívnek, szónak.
Szellõje a Hargitán
lengõ lobogónak.
Királynõje, tündérlánya
Erdõntúli tájnak.
Kacagó madara
szívem hajnalának.
 



Deffinició - Önazonosítás

Kilencvenkétezer lépésnyi szorongás
tördelve tizenötmillió darabra,
Beleszorítva hetvenöt kiló,
csontokra bûvölt magyarba,
és mindemellett még ott motoszkál a kavargó világegyetem,
S ami egyben tartja: a kezed, a szabadság, és a szerelem.

 


Naplemente

Megmosakodtam, mint aki a földekrõl hazatér.
Ünneplõbe öltöztem, mint a székelyek vasárnap.

Leballagtam a völgy felé, körtefánk alá,
helyetted elbúcsúztatni a tájat.

A Nap lassan eléri a hegyek tetejét,
úgy vakít, hogy a könnyeket ne lássa.

A hegyoldal zöldje fölött a két király
szomorún tekint birodalmára.
 


Idõjárás

Kalondán áll az idõ,
A felhõk is tétováznak,
A hajnali Hold vigyázza,
Míg ideérsz, kicsi házad.

Miattad vagyok a csönd,
érted maga a bánat.
Lelkem úgy bolyong,
ahogy a felhõk alászállnak.
 


A szférák zenéje

Hallgasd, amíg élsz,
mert én már nem élek.
Két végén égõ gyertya
lángjai összeértek.

Pillangószárnyak
a fénybe belecsaptak.
Csillagösvényt mutattak
szétzilált hadaknak.
 


Csillagtalan éjszakák

Hányadik éjszaka és hányadik hajnal?
A csillagok alatt a csillagtalannak.
A végtelen úgy ölel, mint az álom,
keresem hitem, igazam és párom.

Hitem rég elveszett, rongyokban koldul,
igazam üres szó, gyáván él, bolondul.
Párom a csönd, a farkasok, a végzet.
Hányadik éjszaka, és hányadik enyészet?

Férgek, pókok és bogarak.
Szuszognak a fák mögött a vadak.
Az erdõn túl, az erdõn innen
szerelem, segíts! Elhagyott az Isten.

Pislákol a tûz,a szerelem,
ki véd meg, ha te nem vagy velem?
Ki ad erõt, ki ad bátorságot,
kiért forgassam föl az egész világot?

Bûn kísér a fák alatt,
ködben lépdel az erdõ.
Rókanyom, csak az maradt,
a biztos követendõ.

Farkas-ösvény nyit utat,
nincs törvény e tájon.
Megriasztott vadnyulak
ijedelme álmom.

Menekülve egyre, mélyre,
megkarcolnak ágak.
Valamikor tisztást érve
ûjra kitalállak.

Az út a semmibe visz.
Egyedül járok rajta.
Ha már az összes Isten,
és õ is úgy akarja.

Átölel az égbolt,
ölnek éjjel vágyak.
Minden, ami rég volt
szépség és alázat.

Ez már újra a város,
a ház, benne csak helyed.
Arad, Várad, vagy Világos,
mindenütt kerestelek.

A hegyek õriztek volna,
a város ellopott.
Téren és idõn áthatolva
csak érted jajgatok.

 



Erdély hegyei közt

Erdély hegyei közt egymagam élek,
Elhagytak mind hitek és remények.
Késekkel alszom, véresen ébredek,
Téged idéznek nappalok, éjjelek.

Úgy jársz hozzám, mint távoli rokon,
Rajtad egy egész világgal osztozom.
Múlik az idõ, a hiány fölzabálja vérem,
Erdély hegyei közt várlak számûzetésben.

 



Prológus
 

A huszadik század árnyékában.
Prológusán a világvégnek.
Két végén meggyújtott gyertya.
Csak érted ég el.
 



A fény a szemben megfakult,
A szép messze költözött,
Itt kísért a múlt,
A falra fest ördögöt.
Arcomra küld árnyakat,
Hamis szót a számba,
A világ piszka rám tapad,
Készít a halálra.
Elveszítve két hazát,
Szép szeretõt, ölve,
Kutakodva magam után,
Eltûnök a ködben.

 


Öreg a föld, ahol most járok,
A földnél csak én lettem öregebb.
Ketten éltünk e mesevilágon,
De elengedted a kezemet.

Sír a székelyek gyönyörû népe,
A legendák, álmok magukba hullnak.
Lehettél volna e világnak szépe,
Dallama a Hargitán zengõ tárogatónak.
*
Elmész, mert rossz helyre születtél,
Cserbenhagyod hazád és hû szeretõdet,
A Hadak Útján villámok születnek,
Szomorú esõ veri az érted könnyezõket.
*
Hogy vágyad valóra válljon,
álmodba kerül.
S az ész elöl a lélek
majd fejvesztve menekül.

A fák tudják: a föld az élet.
A vadaknak az erdõ otthona.
Megtagadva jövõt, éned,
Erdélyt már ne reméld soha.

Elhagyva azt a földet,
ahol társra is találtál,
árván sírnak a fák, a hegyek,
kettõnk szomorúságán.

Menj, nevess, kacagj,
felejtsd a gondokat!
Az én utam - irányvesztett bogár,
a pókhálóba tart.
*
A végtelenbe nyújtózik hiányod,
szerelmed égboltként borul a földre,
voltunk egymásnak szép szeretõi,
egymást ölelve, öldökölve.
*
Oltárt emelek érted a Szilason,
Két szomorú diófa alatt,
tüzet gyújtok a tetejére,
hogy Nyugatról is jól lássad azt.
*
Egy ember ballag a hegyeken,
Feje fölött vonja a félelem
hálóját.

Fejébe húzva sapkája,
Oda-odaszól a kutyára
az áldóját!

Hegy homlokán megállva,
a Mindenség végre kitárja
ajtaját.

Visszanéz a kicsi házra,
Bólint, hogy rendben találja
otthonát.

 


Derékig ér a hó,
torkig a félelem,
valahol, valaki
gondol-e énvelem?
Ragyog fönt a nap,
lelket edzõ a hideg.
Reményt koldulva
nõnek a fák, hegyek.
 


Apokalipszis

Eljött a vég, szennyesebb árral,
mit az ész magától összehord,
eljött a vég, és a pusztulással
együtt rohad szét korod.

A kor s az idõ, mely varázsolt
kéz a kézben szebb világot,
kezed helyett görcs kezemben,
már csak késekkel hadonászok.

Lovasok vágtatnak álmokon át,
mögöttük lángban a lélek,
Látod az Istent, hogy hazudik?
Látod, hova lett az ígéret

földje, hova a vágyak?
Kukacok rágják darabokra
eleven lelkem s az ágyad.
Embernyi létre elszegõdve

felém poklod tüzet áraszt.
Felperzselt hitek hervasztják
a hóba borult firtosi fákat.

Hangatalan omlik a század,
farkasok járják a völgyet.
Eljött a vég. Csattogó fogak
tépik jobbra szánt idõnket.
 


A Hadak Útja

A Hadak útján hallgatag lovasok,
értetek sírok, utolsó magyarok.
Hol van a virtus, hol van az akarat?
Mormolunk imákat, céltalan szavakat.
Regõsök írnak gyászdalt az égre,
Nyomunkban csorog a szarvasnak vére.
Holdfény alatt oson a táltosének,
keresi kórusát az utolsó misének.
Sámándobok hegyet-völgyet járnak,
Hirdetnék hatalmát Mindenek Urának.
A Hadak Útján eltévedt lovasok,
értetek bolyongnak, hazátlan magyarok.
 


A Sámánok Völgye

Áldozat valakiért, bemutatva a Mindenségnek,
Révületben járom a táncot, kísér a farkasének.
Sasok vijjogása a Szilas fölött ide idézi szellemed,
Hamvadó láng az égre lobban a sámánvölgy felett.
 


Születésnapodra

Ez a nap a csoda napja, az Isten kapott egy gyermeket,
a Föld is másként forog azóta, hogy érzi a lélegzeted.
Örömtáncot jár a világ, bennem tombol a végtelen,
mert megkaptam Isten ajándékát negyvenhat évesen.
Ez volt a legtöbb, mit a múlt s a mostani század adott,
ezért volt eddig minden, a harc, a kûzdelem, hogy vagyok.
Féltérdre ereszkedett a lélek, s úgy adta meg magát,
hogy véremmé váljon, s belülrõl érezzem a csodát.

És megmozdultak kõvé dermedt tárgyak, hitek, a vágyak,
kezdtem érezni magam a világ leggazdagabbjának.
E kincseket, e vagyont, mint virágot, mind eléd szórtam,
most töprengve magamat kérdem: elég volt-e útravalónak?
Talán álmosan nyújtózó lelked gazdagabb lett tõlem,
erdõk, mezõk és patakok ízét vidd magaddal farkasbõrben.
Õrizd a szépet, a tudást, a hatalmat, ez erõt, az álmokat.
Én föloldozlak minden bûnökért. Ez a születésnapi áldozat.

De boldogtalan leszel, lebegve, bolyongva két világ között.
Szívedben zúgott sámánének. Most majd születnek vérrögök.
A világ, amibe belenéztél, és megszédítette alvó szellemed,
lépteid, napjaid vigyázva õrködött, akár a Firtosi hegyek.
Szélfutta álmokat kergettünk, a tetõn felhõkbe takartalak,
szerettelek a réten, az erdõben, a parajdi töltések alatt.
S a némaság nomád vándorai lettünk, megszakad az értelem,
a holnap, amit együtt megidéztünk, már örökre érvénytelen.




A szerelem születésnapja

Tavaszt hoz ez a nap, szikrázik a fény,
a lét határán lassan születik ez a költemény.
Vajúdva, véresen világra jön a gondolat,
hegyek közé fagyott szavak megszólítanak.
Becézve öleli körbe a szél a fázós fákat,
Kinyílt torkú madár kiált a téli világnak.
Szalad a patak megeredt víze a völgybe,
Rohannék utánad, hogy kapjalak ölbe.
Felvinnélek magasra, a hegy tetejére,
hogy magad is lásd, hol a világnak vége.
Beleszédülj abba, hogy elõtted a férfi,
aki az Istentõl csak téged tudott kérni.


Kárpátria

 

Itt élsz a fájdalmak világnyi közepén,
tenyérnyi országban, bujdokló kislegény.
Bujdokló kislegény táguló tereken
szűköl bánatában a szűkített végtelen.
Hétmérföldes álmok, babszem ébredések,
nyújtóznál - a takarók faltól falig érnek.
Hegyeid, erdőid rablók riogatják,
parttalan vizeid mérgezik, mocskolják.
Szavaid értetlen, rád hullanak vissza,
Táltos paripádnak elkóborolt anyja.
Körbe jársz, körbe jársz reggeltől napestig,
Kolomp szól, harang zúg, lelkedet menesztik.
Kiáltó szavad – hiába. Tüzet raksz az égre,
térben és időben nézel messzeségbe.

Jaj, anyám, jó anyám,
mire tanítottál?
Ringató karodban
milyen dalt dúdoltál?

Nem hallom a dalod,
nem látom az Istent,
Kicsi Magyarország
rád adom az ingem.

Öltöztetlek téged
pirosba, fehérbe,
egy nyelvet beszélünk
a Kárpát-medencében.

Egy szív, egy lélek,
Az Isten itt magyar!
Lehel kürtjét hallom
a fenyvesek alatt.

Idegen zászlók,
hódító népek,
menjetek el innen,
nagyon szépen kérlek.

Hagyjátok meg nekem,
mit az Isten adott,
az anyámtól tanult
ringató dallamot.

Az én lábam nem jár
idegen táncra,
vendégségbe jöhetsz
szép, magyar hazámba.

S te, aki e földre
embernek születtél,
Viseld becsülettel
a magyarok keresztjét!

Ne váltsd lelked
rongyos, talmi euróra!
Nekünk e föld a minden,
s nem Európa.

Játszani akarok
Erdőn túl és innen,
Ne rontsd el játékom,
mert megver az Isten.

De ha ő mégsem,
Apám nyolcágú ostora!
Magyarország nem lesz
Másoké soha!

Szép vagy nekem kincsem, világnak virága,
láthatatlan démon jár lépteid nyomában.
Óvlak és ölellek, látnálak itt nagyra nőni,
Csak magyar lelkedért tudok könyörögni.
Hát el innen, messze. Fogjál vándorbotot!
Üres a tarisznyád, lelked is meglopott.
Égig érő fádnak hervad minden ága,
Idegen királynak nem lehetsz szolgája.
Nincs már társad senki, aki megsegítsen,
Szerelmes mátkád is megvették a kincsen,
amit tőled oroztatott Nevenincs király,
bujdokló kislegény, nincs hova induljál.
Földre szelídítve szilaj táltoslovad,
rád borul ezernyi, szomorú alkonyat.

Jaj, Anyám! Jóanyám!
Édes Magyarország!
Világ Királynője!

Távozz Tőle, Sátán!

2010.május 20


Ne féljetek,  mert holnap hazamegyünk

Ne féljetek. Mert holnap hazamegyünk.
Hiába vettétek el majd minden fegyverünk,
hiába lett földönfutó a hit, a gondolat,
hiába rab a Kárpátok alatt,
hiába haldoklik nemzetünk.
Féljetek. Mert holnap hazamegyünk.

Ne féljetek. Mert holnap hazamegyünk.
fölemeljük a zászlót, és Istenünk
ítélő kardja lesújt rájuk,
kik elárulták a hazájuk,
nem lesz több kímélet velük.
Féljetek. Mert holnap hazamegyünk.

Ne féljetek. Mert holnap hazamegyünk.
Az ég és a föld föllázad ellenük.
Hatezer év, szétfoszlik, akár egy pillanat,
de végtelen vezeklés lesz az átoksúly alatt.
És már nem tehettek semmit ellenünk.
Féljetek. Mert holnap hazamegyünk.

Ne féljetek. Mert holnap hazamegyünk.
újra föltámad bemocskolt tengerünk,
sem földet, sem kegyelmet nem adunk,
egymásra talál kitépett karunk,
meglátjátok, mit tudunk, s merünk.
Féljetek. Mert holnap hazamegyünk.


Magyar Karácsony

Meggörbült tereken, kifakult tájon,
kizökkent id
őben kopog a Karácsony.
Egyre fogy a fény a Földkerekségen,
Könnyezik a lélek Isten tenyerében.

Eltévedt emberek Utat nem találnak,
Keresik értelmét Szónak,Igazságnak.
Rongyokban jár a Jóság, a béke
nem fér be az emberek szívébe.

A büszke ész sápadtan vigyorog,
fölötte Törvény diadalmaskodott.
Kamerák állnak minden utcasarkon,
csak félelem látszik a szemekben, az arcon

ráncokat vet irigység, gőg és öntudat,
alázat helyett halmozunk vágyakat,
mindig újat, egyre többet, ilyen a világ!
Ez a mi öröklött, kódolt harmóniánk.

Új papok nyájában öröknyi négy évre,
házaink, sorsunk kezükbe letéve.
Esszük egymást, mint erd
őben a vadak,
Idegenszív dohog a bocskai alatt.

Osztunk, szorzunk naponta,térdre rogyva,
égig emelt üvegtemplomokba
hordjuk a Hit darabjait, a Jöv
őt, a Földet,
a kezdett
ő
l Fölkent, Örököltet.

S a szeretet?! Nem más, ügyes kis álca,
az Igéret csillogó marketingfogása,
mert Istennek tetsz
ő az alázatos lélek:
Elnyered érte az örökkön létet!

Evilági léted pedig csak állapot,
ahogy a képmutató dobozt bámulod,
Magad maradtál, nincs Társad, se Hazád,
Megcsonkított a lelki és szellemi szolgaság.

Meggörbült tereken, kifakult tájon,
kizökkent id
őben, itt van a Karácsony.
Még fogy a fény a Földkerekségen,
De nézzétek a csillagot - a gyermek szemében!

Akkor is lássátok, amikor felnő,
A Szépség, a Jóság benne eredend
ő
.
Így leszünk végül Egyként a Minden,
Az Igazság Napja: ha bennünk az Isten!


Lét

Élj, dolgozz, teremts,
építs hazát, vagy házat!
a csillagokig nyújtózó vágyak
egyszer  Haza találnak.

A Törvény Idején túl
eljön a Kegyelem Kora.
A Teremtett Világban
fölragyog az Égi Korona.


Görcsökkel teli évek,
halaszthatatlan vágyak,
panaszos templomi ének
emel oltárt az ostobaságnak.

Római kereszten kiszenved
fajunk igazsága,
Jordán parti tetvek
találnak itt új hazára.


Fölemelem a keresztet.
Zászló lesz belőle.
Csak kövessetek,
én megyek előre.

Vérző vad nyomába
a lihegő falka,
Kövessetek,
akarva, nem akarva!

Az ösztön vezessen
a lágyult ész helyett,
kard legyen a kézben,
fölötte feszület.

Kiálts , vagy suttogj
meghallom a hangod,
 soha többé nem kell
egyedül maradnod.